A HÉT50

Továbbra is a giccset pártolják, mert – mondjuk ki: a király meztelen! – Segal könyve épületes giccs, semmitmondó szakmánymunka, noha a szerző nem balog fércelő, hanem művelt úriszabó, aki tudja és érti a divatot.

Hogy a megismerést – a kölcsönös megismerést – siettessük, min­dig tovább mélyítsük, kell emlékeznünk Bitay Árpád hídverő munkásságára, amiről Méliusz József is beszélt nemrégiben, a bukaresti Gaál Gábor-emlékesten.

A szenvedő és várakozó emberiségnek ez a szép motívuma később is többször felmerül a filmben. Edgar is a poklosok közé vegyül el üldözői elől, Leart is ők kísérik bolyongásában. De csak föl-fölmerül, inkább háttérként.

És csupa kettősség Tö­rőcsik Mari játéka is, hi­szen a szerepen belül is mindvégig szerepet ját­szik: mosolyt hazudik, amikor már könnye sincs, nyílt szívet és derűs lelket, amikor körülötte minden ajtó bezárult, szivárványos meséket a rideg valóság helyett.

Közben a milliók gurulnak, a halottak hullanak. Igaz, legújabban nem tesznek kavicsot az áldozat szájába, a mafiavezér sem járul kötelező módon elhunyt elődjének a holttestéhez, hogy a szívére tegye a kezét – de a lényeg nem változott.

Kuncz való­ban „önéletrajzi ember”, és a Fekete kolostorban emlékiratot írt, régi nemes erdélyi hagyományokat is folytatva (Jancsó Elemér helyezte el a könyvet ezen a fejlődési vonalon). Csakhogy sokkal szemérmesebb, mint a régiek, önmagáról van a legkevesebb szava.