Az Északi-Balti Nyolcak, egymással és Ukrajnával formalizált szövetséget kötve tényleg létrehozhatnak egy védelmi és biztonságpolitikai kisintegrációt.

2026. 05. 08.

Úgy tűnik, hogy az előző bejegyzésemben az európai kisintegrációk kapcsán éppen csak felvillantott negatív dialektika (hogy ti. Magyar Péter javaslata a közép-európai kisebb államoknak az Európai Unión belüli szorosabb együttműködéséről – lásd a 2026. 05. 01-es dátum alatti részt – és a közép-európai konföderációnak az az elképzelése, amelyet én a kilencvenes évek elején, vagyis harmincegynéhány évvel ezelőtt körvonalaztam , „támpontul szolgálhat annak a kataklizmaszerű helyzetnek a túlélésére is, amely az Európai Unió esetleges szétesése nyomán fog előállni”) máris működni látszik. Csak (egyelőre) nem az EU-n, hanem a kimúlófélben levő Nato-n belül.

Lássuk először is, mi a helyzet a a Nato-val – Claudia Major, a German Marshall Fund alelnöke és a német szövetségi kormány tanácsadó testületének tagja szerint[1]:

Trump elnök mélységesen csalódott a Nato-ban. Évek óta kritikusan viszonyult a szövetséghez, de az iráni háborúban való részvétel megtagadása, úgy tűnik, nullára csökkentette a szemében az értékét – talán véglegesen. „Soha nem rajongtam a Nato-ért” – mondta áprilisban egy brit lapnak. „Mindig tudtam, hogy egy papírtigris, és ezt, mellesleg, Putyin is tudja.”

A múlt héten a Pentagon bejelentette, hogy 5000 katonát kivonnak Németországból, egy Trump és Friedrich Merz kancellár közötti [Iránnal kapcsolatos] szóváltást követően. Az elnök azt mondta, hogy hasonló lépéseket tervez Olaszországban és Spanyolországban is. És törli azt a tervet is, hogy Tomahawk cirkálórakétákat telepítsenek Németországba, amit még a Biden-adminisztráció határozott el 2024-ben.    

Gyakran feltevődik a kérdés, hogy Trump valóban ki akarna vagy ki tudna-e lépni a Nato-ból. Ez nem valószínű. De helyesebb arra rákérdezni, hogy vajon alá tudná-e ásni annyira a Nato-t, hogy az már ténylegesen az Egyesült Államok kilépését jelentené. Amire a válasz ez: talán már eljutott idáig.

Ahhoz, hogy a Nato-elrettentés működjön, mind Európának, mind pedig Oroszországnak hinnie kell abban, hogy Amerikára lehet számítani. Biztos lehet-e bárki is abban, hogy Amerikára lehet számítani?

A fordulópontok általában csak visszamenőleg látszanak tisztán. De Iránról és a grönlandi válságról bebizonyosodhat, hogy olyan fordulópontot jelentenek, amelyet az ukrajnai tárgyalások csupán jeleztek: ez az Egyesült Államok nemhogy szövetségese lenne Európának, de éppenséggel Európa ellen cselekszik.

Claudia Major a standard, konszenzusos „euroatlanti” álláspontot képviseli, csak a megszokottnál kissé drasztikusabban fogalmaz. Nyilván azért is, hogy  figyelmeztessen: Európának a „fő veszéllyel”, Oroszországgal szemben immár Amerika nélkül kell szembenéznie. És lehetséges megoldásként az „európaisított Nato” számára csak a francia-német-olasz-lengyel-brit „informális E5 politikai formáció”-t és a „cselekedni akaró országok”-nak az ukrajnai háborúra válaszoló koalícióját ajánlja, és még véletlenül sem azt, hogy végre le kellene ülni komolyan tárgyalni Oroszországgal.

Erre azonban a „konszenzuson” belül nem sok esély van, hiszen az EU ugyan – a Finantial Times értesülései szerint – arra készül, hogy szóba álljon Putyinnal[2], António Costa, az Európai Tanács portugál elnöke ezt a kapcsolatfelvételt „Ukrajna jóváhagyásával” kívánja megtenni. Vagyis az egész akció tulajdonképpen arra irányul, hogy az amerikai – legalább formálisan a két fél között közvetítő – tárgyalási stratégiát felváltsák egy Európa és Ukrajna, valamint Oroszország közötti – eleve kilátástalan – „párbeszéd”-del.

2026. 05. 10.

Annál nagyobb az esélye a konfliktus kiéleződésének, hiszen, mint a brit Edward Lucas , az Amerika nélküli, vagyis gyakorlatilag már nem létező Nato utáni helyzetből kiinduló radikális oroszellenes stratégia egyik elkötelezett képviselője írja friss „kiáltványában”: „Hiszi azt most ténylegesen bárki, hogy Donald Trump háborúba menne Oroszországgal Európa biztonságáért?”[3]

Íme Lucas programcikkének lényege:

Donald Tusk lengyel miniszterelnök kertelés nélkül a szövetség „folyamatban lévő dezintegrálódásá”-ról beszél. A Fehér Ház szeszélyessége a csapatkivonásokkal és a harckészséggel kapcsolatban felfedi Európa stratégiai meztelenségét. 

De vannak azért opcióink. Mivel egyetlen ország sem védheti meg magát egyedül, a prioritás új szövetségek, a kockázatvállalásra és áldozathozatalra vállalkozó szövetségesek rugalmas, cselekvőképes formációinak a megteremtése. A hasonló gondolkodásmódú országok legígéretesebb  csoportját az északi ötök (Dánia, Izland, Finnország, Norvégia és Svédország) és a balti hármak (Észtország, Lettország, Litvánia) alkotják. 

Az idő sürget. Az Északi-Balti Nyolcak (NB8) azzal tehetik meg a kezdő lépést, hogy formalizálják saját katonai együttműködésüket Ukrajnával, amely megbízhatóbb és hatékonyabb szövetséges, mint sok Nato-tagállam. Zelenszkij jelenléte az NB8-ak június 9-i tallini csúcstalálkozóján jó alkalom volna egy erről szóló nagyszabású bejelentés számára. Más Nato-országoknak ez lehet, hogy nem fog tetszeni. De legalább lesz valami, amivel a július 7-8-i isztambuli Nato-csúcson foglalkozhatnak.

A brit stratéga azt a célt fogalmazza itt meg, hogy az északi-balti nyolcak  hozzanak létre egy a dezintegrálódó Nato-n belüli szűkebb – és a kockázat- és áldozatvállalás tekintetében mindenképpen komolyabb – katonai szövetséget egymással és – valamennyien együtt – Ukrajnával. De hogyan lehet ezt majd összeegyeztetni a különböző nagyobb szabású európai védelmi tervekkel?

Egy ilyen látványos elképzeléssel állt elő például Andrias Kubilius volt litván miniszterelnök, az Európai Bizottság védelmi biztosa az április 27-i rzeszóvi Ukrajna-konferencia megnyitójában:

Mivel Ukrajna Nato-tagsága jelenleg nem elérhető, a teljes jogú EU-tagság pedig komplikált folyamat, ami nem garantálja a védelmi képességek gyors integrációját, a leghatékonyabb megoldás az volna, ha egy új eszköz után néznénk, amely kifejezetten az európai védelmi képességek egészének az integrációját valósítaná meg.

Ezért van szükségünk egy Európai Védelmi Unióra, amely lehetővé tenné Ukrajna, az Egyesült Királyság és Norvégia, valamint a cselekedni akaró EU-tagállamok védelmi képességeinek az integrálását.

Egy ilyen integráció erős biztonsági garanciaként is szolgálna Ukrajna számára, egy igazságos béke megteremtését követően. Ez a biztonsági garancia előfeltétele annak is, hogy Ukrajna újjáépítése sikeres legyen.  

2026. 05. 11.

Pár nappal ezelőtt pedig Anders Fogh Rasmussen volt Nato-főtitkár és volt dán miniszterelnök állt elő a Kubiliuséhoz hasonló javaslattal az Axel Springer globális hálózatához tartozó Die Weltnek és Politico-nak nyilatkozva[4] :

Aminek most tanúi vagyunk, az a Nato dezintegrálódása, és ez veszélyes. Trump elnök annyi kétséget támasztott az 5. cikkelyhez és Európa védelméhez való ragaszkodásával kapcsolatban, hogy az európaiak ebből csak egyetlen következtetést vonhatnak le: a saját lábunkra kell állnunk, és a saját kontinensünket nekünk kell megvédenünk.  

Rasmussen azt javasolta, hogy létre kell hozni a „cselekedni akarók formális koalícióját” – az európai országoknak egy olyan csoportját, amely kész és képes a kontinens védelmét függetlenül megszervezni. „Jelenleg sem az EU, sem a Nato nem alkalmas arra, hogy megerősítse a szövetség európai pillérét” – mondta.

A részvétel azokra az országokra korlátozódna, amelyek eleget tesznek a megszabott szigorú feltételeknek. „Azok vehetnek részt benne, akik teljesítik az öt százalékos védelmi kiadásokat, vállalják az 5. cikkelynek megfelelő biztonsági garanciát, és megakadályozzák, hogy egyes országok leállítsanak bizonyos hadműveleteket” – mondta Rasmussen. És lehetővé kell tenni azt is, hogy kizárják azokat a tagállamokat, amelyek nem teljesítik ezeket a feltételeket.  

Rasmussen szerint azonban a Nato továbbra is központi szerepet játszana. „Még mindig azt hiszem, hogy a Nato a védelmünk sarokköve marad, és a végső biztonsági garancia az amerikai biztonsági védőernyő” – mondta. De „a konvencionális védelmünkről mi európaiak kell hogy gondoskodjunk”.  

Azt is leszögezte, hogy Ukrajnát az új szövetség teljes jogú tagjaként integrálni kell a jövendő európai biztonsági struktúrába. „Látjuk – mondta –, Ukrajna milyen gyorsan fejleszt ki új fegyvereket és lőszereket. Szükségünk van arra, hogy Ukrajna védőbástyánk legyen Oroszországgal szemben.”

Rasmussen, aki Berlinben volt, hogy politikai vezetőkkel tárgyaljon, azt mondta, hogy sok politikussal vitatta meg a kérdést, de eddig még nem kapott határozott támogatást. „Senki sem kötelezte még el magát egyértelműen. De valakinek mozgatnia kell a dolgokat” – mondta.

A volt Nato-főtitkár még hozzátette, hogy „nagyon örülne annak”, ha Friedrich Merz német kancellár, Emmanuel Macron francia elnökkel, Keir Starmer brit miniszterelnökkel és Giorgia Meloni olasz miniszterelnökkel együtt vezető szerepet vállalna ebben.[5]

Ami a vezető szerep vállalását, vagy egyáltalán a szerepvállalást illeti, ezzel kapcsolatban nagyon szkeptikus vagyok. Németországban alig egy évvel a parlamenti választások után amolyan fin de règne hangulat kezd kialakulni. Ez nagyrészt Friedrich Merznek köszönhető, akinek Merkel idejében a kancellária hivatalaiban még a nevét sem volt szabad kiejteni.

A legfrissebb felmérések szerint a megkérdezettek 68 százalékának rossz a véleménye Merzről, 69 százalékának pedig a szövetségi kormányról, ha pedig most lennének a parlamenti választások 28 százalék szavazna az AfD-re, 23 százalék a CDU/CSU-ra, 13 százalék pedig az SPD-re (lásd itt és itt ). Az AfD most 8 százalékkal erősebb, mint tavaly májusban, a CDU/CSU pedig 5 százalékkal gyengébb. (Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi kormánykoalíció – CDU/CSU + SPD – gyakorlatilag már elveszítette a többségét.) Mivel az AfD folyamatosan erősödik, hamarosaan el fogja érni a 30 százalékot, ami egy szimbolikus határ. Így nem csoda, hogy Németországban most nem az a fő beszédtéma, hogy lesznek előrehozott választások, hanem az, hogy mikor.

Franciországban és Nagy-Britanniában még egyértelműbb a helyzet. Emmanuel Macront 2027 áprilisában nagy valószínűséggel Jordan Bardella, a jobboldali Nemzeti Tömörülés (RN) elnöke fogja felváltani az Elysée-palotában, aki biztosan nem fog ilyen konstrukcióban részt venni, és máris bejelentette, hogy megválasztása esetén az első útja Brüsszelbe vezet, ahol „fel akarja venni a harcot” az Európán belüli német befolyással szemben; Keir Starmer brit miniszterelnököt pedig a rá és a Labour-re nézve katasztrofális angol önkormányzati és skóciai és walesi regionális parlamenti választásokat követően saját pártja befolyásos képviselői felszólították, hogy legkésőbb szeptemberig mondjon le. Ha pedig ott is előrehozott választások lesznek, akkor a Farage vezette Reform-párt és a Zöldek fognak tarolni, a két hagyományos nagy párt pedig marginalizálódik.  

Meloni Olaszországban még állja a sarat, ő viszont a legkevésbé sem akar a Rasmussen által vizionált „védőbástya”-szerepben tetszelegni.

Úgyhogy szerintem maradnak az Északi-Balti Nyolcak, akik Ukrajnával formalizált szövetséget kötve tényleg létrehozhatnak egy védelmi és biztonságpolitikai kisintegrációt. Ez azonban – mint erre az elképzelés főideológusa, Edward Lucas is utalt fentebb ismertetett Manifesztumában – nem fogja feltétlenül erősíteni az európai „önvédelem” belső koherenciáját. Mindenekelőtt az Ukrajnával tervezett formális katonai integráció miatt, de azért sem, mert már nincs fölötte egy olyan ténylegesen működő európai védelmi nagystruktúra, ami az Európai Unió és az azon belüli különböző létező vagy legalább lehetséges „részintegrációk” esetében – egyelőre még – adott.

[1] Claudia Major: Trump Keeps Saying He Wants to Leave NATO. Maybe He Already Has. NYT, 2026. máj. 7.

[2] EU prepares for ‘potential’ talks with Vladimir Putin. European Council president António Costa says bloc has Kyiv’s support for seeking to negotiate with Russian president. FT, 2026. máj. 7.

[3] Vö. Edward Lucas: A Post-Nato Manifesto. thealphengroup.com, 2026. máj. 4. 

[4] Carolina Drüten: Ex-NATO chief Rasmussen warns of ’disintegration’ of alliance, calls for new European defense bloc. Politico, 2026. máj. 8.

[5] Érdekes, hogy Rasmussen nem említi Lengyelországot, Claudia Major viszont, aki Berlinben valószínűleg találkozott Rasmussennel, vagy talán részt is vett ez utóbbi német politikusokkal folytatott megbeszélésein, idézett New York Times-cikkében igen.  

A szerző Geonapló-bejegyzése 2026. május 11-én.