Az alább következő összeállítás sok utópisztikus elemet tartalmaz. De újraolvasva ezeket a harmincegynéhány évvel ezelőtti írásaimat rájöttem, hogy a közép-európai konföderáció akkori víziója nem csak eszmetörténeti relikviának tekinthető, hanem támpontul szolgálhat annak a kataklizmaszerű helyzetnek a túlélésére is, amely az Európai Unió esetleges szétesése nyomán fog előállni.
1. Nemzetpolitikai stratégiánk a változó Európában
Előadás a Kossuth-klubban, a Limes című nemzetpolitikai szemle bemutatóján. Budapest, 1989. december 11.
(…)
Vannak biztató tendenciák a mai Európában, amelyekre éppen csak jelzésszerűen szeretnék utalni. A nemzetállamiság fő fészkében, Franciaországban például nagyon határozott vélemények fogalmazódnak meg, amelyek e történelmi képződmény meghaladását tartják kívánatosnak. Ez év júniusában a Victor Hugo Klub az Egyesült Európáért elfogadta és közzétette az ún. Strasbourgi Fogadalmat. Nagyon sokan írták alá, de a neveket most nem sorolom fel. De idézek néhány dondolatot a szövegből: „Az Európai Egyesült Államok nem valamilyen haza fölötti haza lesz, hanem olyan hazán túli haza, amely meghaladja, magában foglalja és tiszteletben tartja a hazát. Nem állam fökötti állam, hanem egy olyan új politikai forma, amely magában foglalja és szabályozza a nemzetállamokat. A nemzetállami abszolutizmus korszaka véget ért, épp úgy, mint két évszaázaddal ezelőtt a királyi abszolutizmusé. Mindez nem az állam, hanem az állami mindenhatóság elhalását jelenti.”
Mit jelent ez a mi szempontunkból, különös tekintettel Erdélyre? Azt, véleményem szerint, hogy a határok létét mi tudomásul vehetjük, de a nemzetállami abszolutizmust soha. Ez az, amit soha nem ismerhetünk el legitimnek. Tehát nem feltétel nélküli részünkről a status quo elismerése. (…)
Molnár Gusztáv: Alternatívák könyve [a továbbiakban: AK] V. Beszélgetések. 1974–1993. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2019. 231-232.
2. Harmadik Jugoszlávia, vagy második „monarchia”
Füzes Oszkár, a Népszabadság cikkírója a harmadik Jugoszlávia mielőbbi megszilárdulásában reménykedik. Bizonyára sokan vannak, baloldaaliak és liberálisok, akik így gondolkodnak, és hitetlenkedve, gyanús szemmel néznek azokra, akik szerint nemcsak célszerűbb és értelmesebb, de – ma már! – valószínűbb konstrukció is ennél – a második „monarchia”.
Pedig nem kevesen vannak ma Európában olyanok, akik szerint az Osztrák-Magyar Monarchia nagyon is korszerű modell lehet. Közéjük tartozik Pierre Béhar, a limoges-i egyetem professzora is, aki a párizsi Commentaire-ben megjelent tanulmányában (L’Autriche-Hongrie, idée d’avenir? 1991. 53. sz.) az elkötelezetten Habsburg-ellenes Palackyra hivatkozik. A cseh ügy lelkes képviselője, mint köztudomású, végül mégiscsak arra a következtetésre jutott, hogy ha Ausztria nem létezne, akkor ki kellene találni.
„Mivel nem létezik – teszi hozzá Béhar –, nem marad más hátra, mint hogy újból kitaláljuk. Teljességgel meg kell változtatni az 1919 utáni gondolkodásmódot és beidegződéseket. Az európai egyensúly felborulása nem Németország természetes és magától értetődó újraegyesüléséből fakad, hanem sokkal inkább az osztrák-magyar együttes felbomlásából, amely azt ellensúlyozni tudta. Mivel hiábavaló erőfeszítés lett volna ellene szegülni a német újraegyesülésnek, az európai egyensúly helyreállításának egyedüli módja a dunai komplexum restaurálása.” (…)
Ne feledjük, hogy Jugoszláviában végeredményben 1929 óta folyamatosan diktatúra van, hogy „a jugoszláv államnak születési hibája, hogy kezdettől fogva a szerb hadsereg és a szerb rendőrség játszott benne meghatározó szerepet”. (Christine von Kohl: Nothing more in Commun. Uncaptive Minds, 1991, 15. sz.) Igaza van Hamberger Juditnak és Szilágyi Imrének: „a jugoszláv egységet már csak diktatúrával lehet fenntartani”. (Szlovénia, Szlovénia. Magyar Nemzet, 1991. júl. 6.)
Nemcsak a személynek, de a nemzetnek is természet adta joga, hogy szabad legyen. Mármost, mi történik akkor, ha az alig kétmilliós szlovén nemzet e jogával élve, „megelégelve – mint Szilágyiék írják – Jugoszlávia nem európai jellegű és igényű gazdasági, társadalmi és politikai rendszerét”, önálló nemzetközi jogi alannyá válik, és – immár saját akaratából – konföderációra lép olyan államokkal, amelyek osztják és lehetőleg érvényesítik is politikai és társadalmi életükben az általánosan elfogadott európai értékeket?
Az nem valószínű, hogy Szerbia partner lehetne egy ilyen típusú integrációban. (…) Sokkal inkább partner lehet Szlovénia számára Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia – és természetesen Horvátország. Azok az államok tehát, amelyeknek elemi érdekük, hogy – saját szuverenitásukat fenntartva – létrehozzanak egy olyan konföderációt, amely nemcsak egy sok évszázados civilizációs és gazdasági egységet állítana helyre (…), hanem a dunai térségnek az Európai Közösségekhez való felzárkózását is nagyban előmozdítaná. (…)
Új Magyarország, 1991. július 15. Újraközölve: M. G.: AK III. Kolozsvár, 2014. 163-166.
3. Részintegrációk Európája
Beke Mihály András interjúja Molnár Gusztávval
(…)
– Merre tart ma Közép-Európa?
– Azt hiszem, az egységes Európa nem föderatív, hanem konföderatív alapon fog megszerveződni. Nem lesz egy olyan európai szuperállam, amelybe a közép-európai államok csak úgy, minden további nélkül majd beolvadnak. Várhatóan napirendre kerül egy külön közép-európai konföderáció megteremtése, amely nem alternatívája az európai közösséghez való csatlakozásnak, hanem azzal párhuzamosan szerveződik meg. Igazi történelmi esélyünk az európai felzárkózásra akkor lesz, ha itt, Közép- és Kelet-Európa, valamint a Balkán ütközőpontján egymással is szövetkezni tudunk. A kulcs a jugoszláviai helyzet. A szuverén államok konföderációja ott már irreális, Szerbia ezt elutasítja. Horvátország és Szlovénia, e két kis ország, valószínűleg mégis valamiféle konföderatív megoldást keres majd, ha nem Szerbiával, hát Magyarországgal, Ausztriával, Csehországgal. A szigorúan konföderatív közép-európai kisintegráció valóban szuverén államok önkéntes társulása lenne.
– Ki lennének zárva belőle a kelet-európai országok?
– Erről szó sincs. De ha az Európai Közösségbe való belépésnek szigorú feltételei vannak, akkor a közép-európai politikai integrációba való belépés is csak úgy képzelhető el, ha az érintett országok megfelelnek bizonyos kritériumoknak, és nincsenek közöttük rendezetlen számlák. Mint ahogy Magyarország, Ausztria, Szlovénia, Horvátország és Csehország között nincsemek. Szlovák, szerb és román vonatkozásban a bekapcsolódás feltétele az elintézetlen kérdések rendezése. Márpedig ezek a népek is előbb-utóbb csak megfontolják a belépést. Kevesen tudják, hogy a román szellemi életben korábban volt egy erős német orientáció. Titu Maiorescu volt ennek az apostola a 19. század végén. Eminescu, aki az erdélyi származású Maiorescu szellemi köréhez tartozott, igen érdekes, ma meglepően aktuális cikkeket írt Erdély közjogi autonómiájáról. Olyan autonóm Erdélyt tartott szem előtt, amely önálló szubjektumként egy magasabb közép-európai államalakulat része lett volna. A román szellemi elitben, különösen az erdélyiben és a moldvaiban, mindig élt a vágy, hogy a balkáni kötöttségektől elszakadva beilleszkedjék Közép-Európába. Ha a közép-európai részintegráció szerveződni kezd, biztosan jelentkezni fog az erdélyi románság részéről is egy erős csatlakozási szándék, nyilván nem Magyarországhoz, hanem az integrálódó Közép-Európához.
– Hogyan viszonyulna egy ilyen részintegrációhoz Nyugat-Európa?
– A nyugat-európai orientációjú közép-európai konföderáció az EK-tagsággal párhuzamosan alakulna. Egy ilyen integráció sosem lesz németellenes, de a puszta léte ellensúlyozhatja a lehetséges német hegemóniát, amitől az angolok és a franciák erősen tartanak. Ezt nyilván mérlegelni fogják ők is. Azt hiszem, általános európai érdek, hogy ne egy szuperállam jöjjön létre, hanem egy olyan Európa, amelyben meglesznek a természetes ellensúlyok, megmarad a sokszínűség, ezért további részintegrációk is elképzelhetők. Mindez nem utópia, hanem ésszerű, elvileg bármikor megcáfolható hipotézis. (…)
Heti Magyarország, 1991. szept. 13. Szakítás a birodalmi messianizmusal címmel. Újraközölve: M. G.: AK V. 310-311.
4. Levél a Teleki László Alapítvány kuratóriumához
Tisztelt Kuratórium!
(…)
Végül nem hallgathatjuk el, hogy van egy olyan projektünk, amelynek sikeres megvalósításához az Önök szíves együttműködését (is) kérjük: a közép-európai konföderáció.
A Dunatáj Intézet munkacsoportjának nevében:
Bíró Gáspár, Hornyik Miklós, Molnár Gusztáv, Szilágyi Imre
1991. október 2.
M. G.: AK III. Kolozsvár, 2014. 182.
5. Miért kell a konföderáció?
(…)
Primoz Simoniti, a ljublanai Slovenska Matica elnöke 1991. őszén a bécsi tv egyik kerekasztal-beszélgetésén (amelyen Lojze Peterle akkori szlovén miniszterelnök is részt vett) a következőket mondta: „Ha Ausztria – a német újraegyesülés után – nem akar a német nyelvű térség egyik jelentéktelen szögetévé zsugorodni, ha meg akarja őrizni sajátos szerepét, ezt sokkal inkább megteheti akkor, ha egyesül szlovén, magyar, cseh és más szomszédaival. Ezek mind kis országok, és még ha egyesülnek is, a nagyok méretei mögött maradnak. Én ebben látom a jövő perspektíváját.”
Az idézetet Pierre Béhar La fédération danubienne, seule idée d’avenir (A jövő egyetlen esélye: a dunai föderáció) című írásából kölcsönöztem, mely a Raymond Aron által alapított és máig legtekintályesebb francia politikafilozófiai szemle , a Commentaire 1992. tavaszi számában jelent meg. (…)
„Jugoszlávia felbomlása – írja Béhar – nemhogy cáfolná, de éppen hogy megerősíti az én nézeteimet. A most a szemünk láttára darabjaira hulló föderációt az első világháború után hozták létre, az érdekeltek egy részének akarata ellenére, és a valódi történelmi és kulturális egységeket semmibe véve. A katolikus Szlovénia és Horvátország évszázadok óta a dunai monarchia alkotórészei voltak, sorsuk a középkor óta másként alakult, mint az ortodox Szerbiáé.”
Szinte hihetetlen, hogy több mint hetven év nemzetállami nacionalizmus és negyven év kommunizmus után ezek a régi limesek újból megmutatkoznak, olyan történelmi jelentőségű politikai opciók lehetőségét villantva fel, amelyek néhány évvel ezelőtt még teljes képtelenségnek tűntek. A kommunizmus utáni korszak legnagyobb horderejű ilyen politikai opciója térségünkben a dunai vagy közép-európai konföderáció megteremtése lehetne. Az Európai Közösségbe való belépés magától értetődő kényszerpályájának „választása” nem vall túl nagy leleményességre. Együtt, az érintett országok külön-integrációját is megteremtve, ugyanaz a szándék az európai színtéren való hangsúlyozottabb és határozottabb megjelenést tenné lehetővé. (…)
Minket nemcsak a Szent István-i soknyelvű Magyarország és a Monarchia hagyománya kötelez, hanem – az emigráns Kossuth Lajos óta – az immár nem birodalmi, hanem a nemzetek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogán alapuló, konszenzusos államszövetség ideológiai hagyománya is. Ennek szellemében figyelmeztetett Méray Tibor a Közép-Európai Konföderáció, mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Államszövetség szükségességére. „Franciaországban élve – írja Méray – teljesen világos előttem, hogy a jugoszláviai események nyomán Nyugaton megkezdődött az 1920-as és az 1947-es békediktátumok és ezzel párhuzamosan talán az Osztrák-Magyar Monarchia szerepének és szétverésének az átértékelése is. (…) Szemmel látjatóan itt már nem a Habsburgokról, nem császárságról és királyságról van szó, hanem egy természetes közép-európai egység visszaállításának gondolatáról.” (Köztársaság, 1992. ápr. 24. 64.)
De ugyanezt mondja jó ideje Glatz Ferenc is, amikor az emberek és javak szabad mozgásának monarchiabeli modelljét ajánlja figyelmömkbe. „Ha az új, kis területi szerveződések – írja Glatz a História Jugoszlávia-számában (1992/4.) – azt jelentik, hogy az egymással szomszédos területek új típusú kapcsolatokra lépnek, függetlenül az eddigi nagy állami közpntoktól (Belgrád, Budapest, Bukarest, Prága etc.), akkor a térségben a munkaerő és a szakértelem akadály nélküli cseréje, az értelem, a hozzáértés szabad áramlása valósulhat meg. (Nem zárva ki az új típusú federált, vagy a régi szövetségi rendszerek újraalakítását. Akár a régi államközösség egységeinek egyes részeivel, akár az új szomszédokkal.)S ezzel egy hosszú hanyatlás után egy mindenki számára előnyt hozó emelkedés következhet.”
A New Yorkban élő Deák István pedig – a Magyar Nemzetben nemrég megjelent cikkében – egyenesen egy olyan közép-európai egység újrateremtődését vázolta, amelyhez természetes módon Erdélynek és a Vajdaságnak is hozzá kell tartoznia. E két tartomány „őshazája” – írja Deák – Közép-Európa, az „őket bekebelező országok”-é pedig a Balkán. Következésképp a Konföderáció vonzereje nem elhanyagolható szerepet játszik majd abban, hogy Erdély és a Vajdaság végül is a Balkánt vagy Közép-Európát fogja-e választani. (…)
Limes, 1992/7-8. Újraközölve: M. G.: AK III. Kolozsvár, 2014. 239-242.
6. A belső és a külső integrációról
(…)
Az Európai Közösséget nem úgy kell felfogni, mint a káosszal szembenálló rend terrénumát. Mint a világ számos más pontján, az Európai Közösségen belül is az integráció és a dezintegráció sajátos dialejtikája érvényesül. Nagyon leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy politikailag a német-francia tengely, gazdasági és alkotmányjogi értelemben (lásd: föderatív államberendezkedés) pedig egyértelműen Németország körül kialkulóban van az egyre nyilvánvalóbban föderatv struktúrájú „kemény mag”. A már említett két országon kívül Belgium, Hollandia, Luxemburg, Ausztria és Észak-Olszország tartozik, illetve fog ehhez az övezethez tartozni.
A kemény mag déli és nyugati perifériáján elhelyezkedő Görögország, Dél-Olaszország, Spanyolország, Portugália, Írország és Nagy-Britannia a sajátos megszerveződésnek egyelőre semmi jelét sem mutatja, hacsak az a lázas aktivitás, amivel azon igyekeznek, hogy minél több pénzt facsarjanak ki a központtól, vagy azon (már ami Nagy-Britanniát illeti), hogy minden lehetséges módon akadályozzák a kemény mag megszerveződését, nem tekinthető valami ilyesminek.
Az északi és a keleti-délkeleti szárnyon azonban az új államok beelépésével egyidejűleg feltehetően ki fog alakulni két olyan tömörülés, a skandináviai és a kelet-közép-európai államok kisintegrációja, amely – mint a konföderációk egyfajta föderációja – lehetővé teszi, hogy a 20. század végéig körülbelül húsztagúvá váló Európai Közösség ne bénuljon meg a tagok számának mértéktelen megszaporodásával. Egyszerűen arról van szó, hogy az EK-szintű integráció alanyai nem az egyes államok lesznek, ami egy bizonyos szint fölött gyakorlatilag lehetetlenné tenné a Közösség működését, hanem a kialakuló regionális tömbök.
Maurice Duverger írta nemrég La transformation de la Communauté című figyelemreméltó cikkében (Le Monde, 1993. jan. 29.), hogy a jelenlegi 12 tagállamból ötnek együttesen több mint 290 millió lakosa van, míg a többi hét lakosainak száma alig tesz ki 54 milliót. Ha Ciprus és Málta és az EFTA-tagállamok is csatlakoznak, az EK 16 kis államának összesen 87 millió lakosa lesz. „A történelem egyetlen olyan föderációt sem ismert – írja a francia szerző –, amely ennyire eltérő nagyságú államokat csoportosított volna, amelyben a nagyok a gazdasági, pénzügyi, diplomáciai és katonai erőforrások tekintetében ennyire különböznének a kicsiktől, amelyek ugyanakkor mélységesen ragaszkodnak sajátos történelmükhöz, kultúrájukhoz, nyelvükhöz és identitásukhoz. Ezeknek az államoknak az összeolvadása egyetlen szuperállamba , amely majdnem kétszer akkora volna, mint az Egyesült Államok, sem el nem képzeljető, sem nem kívánatoss, sem nem lehetséges.” Duverger leszögezi: „A közösség egész felépítését újra kell gondolni”, de nem mondja meg, mit kellene csinálni.
Amit én mondok vagy javasolok (az EK mint regionális tömbök vagy kisintegrációk föderációja), az természetesen csak egy hipotézis. Kelet-Közép-Európában azonban egyidejűleg geopolitikai kényszerűség is. (…)
A The Washington Post Csehszlovákiát búcsúztató vezércikkében (Exit Czechoslovakia, International Herald Tribune, 1992. dec. 31- 1993. jan. 1.) írja: „A Közép-Európa déli részén elterülő államoknak meg kell teremteniük a saját közösségüket – a Habsburg Birodalom 21. századi, demokratikus, a képviseleti elven alapuló változatát, amely – elődjéhez hasonlóan – képes arra, hogy megőrizze a békét és előmozdítsa a kereskedelmet egy olyan térségben, amelyben sok nyelv és nemzetiség él együtt. Az a sok tragédia, ami 1918, a régi birodalom kimúlása óta sújtotta Európának ezt a részét, elgondolkoztatja az embert, vajon a Habsburg Birodalom teljes mértékben rászolgált-e rossz hírnevére. Hiszen mégis csak négy évszázadon keresztül biztosította azt a fajta stabilitást, amelyet most pontosan a hiánya tesz nyilvánvalóvá.” (…)
A különbségeket, a sokszor eltérő érdekeket ostobaság volna tagadni. A geopolitikai szorítás azonban, amelyben élünk sokkal erősebb ezeknél a különbségeknél. Magyarán: egymásra vagyunk utalva. Az, hogy valamennyien az európai integrálódás útját keressük, ma már nem más, mint üres és unalmas blabla. Ha valóban segíteni akarunk magunkon, és azt szeretnénk, hogy egy kicsit odafigyeljenek ránk, akkor a közép-európai integrálódás útját is meg kell találnunk.
Bíró Gáspár, Hamberger Judit, Molnár Gusztáv, Szilágyi Imre, Tóth István: Autonómia és integráció. Szerk. Molnár G., Magyar Szemle Könyvek, 1993. 5-17. Újraközölve: M. G. AK. III. 332-335.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2026. május 3-án. Részletek.
AI-alapú áttekintés
A részintegráció Európában az európai országok olyan együttműködési formája, amely nem terjed ki az integráció összes területére, hanem csak bizonyos szakpolitikákra (pl. gazdasági, védelmi, vagy migrációs területen) korlátozódik. Ez lehetővé teszi a mélyebb együttműködést azokban az ügyekben, ahol a tagállamok egyetértenek, anélkül, hogy a teljes szuverenitásukat egyesítenék.
Főbb részintegrációs kezdeményezések:
- Schengeni Egyezmény: A határellenőrzés nélküli övezet, amely csak a tagállamok egy részére vonatkozik.
- Euróövezet: A közös valuta használata, amelyhez nem minden EU-tagállam csatlakozott.
- Mélyebb együttműködések: Az Európai Unió keretein belül lehetőség van arra, hogy csak bizonyos országok mélyítsék el az integrációt (pl. védelmi politika).
A részintegráció előnyei:
- Rugalmasabb alkalmazkodás a nemzeti igényekhez.
- Gyorsabb döntéshozatal a speciális területeken.
- Lehetővé teszi az eltérő integrációs tempót.
A részintegráció hátrányai:
A részintegráció kulcsfontosságú az Európai Unió működésében, mivel lehetővé teszi, hogy az integráció folyamata haladjon előre, még akkor is, ha nem minden tagállam hajlandó vagy képes egyszerre minden területen együttműködni.
