Az Országházban Budapesten szombaton valami olyasmi történt, amit az RMDSZ vezetésének nagyon figyelmesen kellett volna végignéznie, ha még maradt bennük minimális politikai önreflexió. Nem egyszerűen kormányváltás zajlott, hanem végleg megbukott egy olyan politikai modell, amelynek legrosszabb, legkártékonyabb reflexeit az RMDSZ az elmúlt években nagy lendülettel másolta és honosította meg Erdélyben is. A NER bukása nem csak Orbán Viktor veresége volt, hanem annak a politizálásnak a kudarca is, amely központosításra, lojalitásra, propagandára, klientúraépítésre, a kritikus hangok kiszorítására, örökös vezetőkre, sértettségre és állandó ellenségképzésre épült.
Az RMDSZ politikusai az elmúlt években szinte versenyt futottak azért, hogy ki tud közelebb kerülni Orbán Viktorhoz. Ott voltak Tusványoson, kampányrendezvényeken, békemeneteken, fotókon, videókban, minden alkalommal készségesen asszisztáltak a rendszerhez, és ugyanazzal a pátosszal, ugyanazzal a propagandanyelvvel próbálták eladni Erdélyben is a NER világképét. Most pedig, amikor ez a rendszer látványosan megbukott, Kelemen Hunor már nem ült ott az ünnepi parlamenti ülésen. Minden fontosabb határon túli magyar szervezet vezetője jelen volt Budapesten, csak ő maradt távol, és elküldte maga helyett Bíró Rozáliát, a Nőszervezet és az SZKT elnökét, azt a politikust, aki a lehető legszíntelenebb, legsúlytalanabb, kockázatmentes pártkáder, aki évek óta úgy van jelen a politikában, hogy közben szinte semmit nem mond a világról.
Pedig Kelemennek lett volna mit látnia.
Láthatta volna, hogyan győz végül nem valami radikális, felforgató forradalom, hanem a normalitás iránti vágy. Láthatta volna, hogy az emberek egy ponton egyszerűen belefáradnak a folyamatos gyűlöletbe, az örökös háborús retorikába, a propaganda zajába és a sértettségre épített politizálásba. Hogy egy társadalom nem akar állandóan ellenségeket keresni, hanem élni akar, levegőt venni, normális országban létezni.
De mivel nem volt ott Kelemen, és Antal Árpád vagy Csoma Botond sem rohantak Budapestre, elmondom én, melyek voltak azok a pillanatok, amikor nagyon erősen arra gondoltam: ezt az RMDSZ-nek is látnia kellene. És szándékosan nem Magyar Péter beszédét elemzem itt, pedig szerintem korszakos beszéd volt. Orbán Viktor sokat dicsért, történelminek nevezett víziói a kanyarban sincsenek ahhoz képest, amit szombaton hallottunk a Parlamentben. De engem most nem ez érdekelt, hanem azok az emberi pillanatok, amelyeket a kevésbé politikafüggő néző is értett. Egy zászló visszakerülése, egy gyermekzenekar által előadott roma himnusz. Politikusok, akik normálisan válaszolnak újságíróknak. Emberek, akik sírva-nevetve rohannak választott képviselőik felé. Ezekből lehetett igazán érezni, hogy valami véget ért, és valami teljesen más kezdődött el.
Beszéljünk először Európáról, hisz épp május 9-én történt mindez, nem véletlenül. Az új házelnök, Forsthoffer Ágnes első intézkedéseként visszahelyeztette az Európai Unió zászlaját a Parlament épületére tizenkét év után. Az elmúlt tizenkét év egyik legkártékonyabb hazugsága az volt, hogy a magyar és az európai identitást egymással szembe állították, mintha magyarnak csak sértődötten, ostromállapotban és Brüsszel-ellenes hisztériában lehetne lenni. És ebben az RMDSZ is vastagon benne volt. Az EP-kampányokban ugyanazzal a primitív Brüsszel-ellenes dumával hakniztak, mint a Fidesz: majd ők megmutatják Ursula von der Leyennek, majd ők megvédik az erdélyi magyarokat a nyugati elitektől.
Az erdélyi magyar társadalomban ugyanúgy terjedt az Európa-ellenes, sértett, összeesküvéses gondolkodás, mint az AUR szavazóinál. Évekig ugyanazt a politikai mérget adagolta az RMDSZ is, mint Orbánék, most pedig értetlenkednek, hogy az emberek miért fogékonyak az AUR logikájára, és cinizmusról beszélnek, amikor Simion meghívja az erdélyi magyarokat az AUR-ba. Nem lehet éveken át nacionalista hisztériát termelni, majd elmagyarázni, hogy „de a mi szélsőségünk jó szélsőség”.
Most ott leng újra az uniós zászló a Parlamenten, felhangzott az Örömóda is, és senki nem halt bele, sőt, ujjongtak az emberek. Mert ha egy társadalomnak működik még valamennyire az immunrendszere, akkor előbb-utóbb kilöki magából a szélsőségesség mérgét, és rájön: éveken át politikai hazugságokkal etették. Hogy Európa nem ellenség, gonosz birodalom, hanem közös tér, közös lehetőség, közös otthon, amit nem szégyellni, gyűlölni kell, hanem örömmel megélni. Hátha nemsokára ez a kijózanodás az erdélyi magyar közösségen belül is megtörténik.
De nem ez volt a nap legerősebb pillanata.
Hanem az, amikor Magyar Péter beszéde után a sükösdi Tambura gyermekzenekar elénekelte a Zöld az erdő, zöld a hegy is című dalt, a magyarországi romák nem hivatalos himnuszát, még a magyar himnusz előtt. És ott állt a Parlamentben a politikai elit, tiszások, fideszesek, diplomaták, közjogi méltóságok, és tapsoltak. A Mi Hazánk kivonult, ezzel pontosan kijelölve saját politikai helyét a történelem szemétdombján, de a többiek ott maradtak és végighallgatták. Történelmi pillanat volt, Magyarország végre kimondott valamit, amit nagyon régóta ki kellett volna: hogy a roma közösség nem kellemetlen szociális probléma, nem kampányidőszakban előrángatott szavazóbázis, hanem része a nemzetnek.
Mit tud felmutatni az RMDSZ a roma politikájából az elmúlt húsz évből? Nagyjából semmit. Van valahol egy porosodó roma akcióterv, amit egyszer nagy csinnadrattával bemutattak, aztán eltűnt valamelyik fiók mélyén, mint minden, ami nem termel közvetlen politikai hasznot. Négyévente kellenek a roma szavazatok, ilyenkor hirtelen mindenki fontos lesz, utána pedig marad az elhallgatás, a rasszizmus és a teljes politikai gyávaság.
Közben az iskolai szegregáció virágzik Székelyföldön. A roma közösségek nyomorát generációk óta konzerválják. Közben székelyföldi polgármesterek „rendteremtésről” beszélnek meg polgárőrségek létrehozását fontolgatják, hogy megvédjék a romáktól a magyarokat. A csíkszeredai Korodi Attilának is volt egy ilyen kósza ötlete, miközben a somlyói tűzkárosult roma családok ügyét évek óta nem sikerült emberi módon rendezni.
Nincs valódi roma integráció, nincs működő szociális háló, nincs kiút a gettókból. Most pedig ott tartunk, hogy Szabó Ödön a gyermekpénz megvágásáról nyújtott be tervezetet, és abból a nyomorúságos 292 lejből is csak százat adna azoknak a családoknak, ahol a gyerek nem jár rendszeresen iskolába. Mintha a mélyszegénységre a büntetés lenne a válasz. De legalább látjuk, mennyire hamis az a keresztény-nemzeti erkölcsi póz, amelyet az RMDSZ honatyái és anyái olyan tüntető magabiztossággal mutatnak fel évek óta.
És ugyanez a képmutatás ott van a sajtóhoz való viszonyban is. A Telex parlamenti közvetítését nézve az embernek szinte abszurd élmény volt látni, hogy politikusok normálisan beszélnek újságírókkal. Hogy ott állnak a 444, a HVG, a 24.hu vagy a Telex riporterei előtt, válaszolnak a kérdésekre, vitatkoznak, mosolyognak, nem sértődnek meg attól, hogy nem előre leegyeztetett propagandakérdéseket kapnak. És ettől az egésznek egyszerűen európai levegője lett, működni kezdett az a valami, amit sajtószabadságnak és demokratikus nyilvánosságnak hívnak.
Ehhez képest mi van Erdélyben? Az RMDSZ vezető politikusai évek óta menekülnek a valódi kérdések elől. Kelemen Hunor évek óta nem adott interjút a független erdélyi magyar sajtónak, nem vállalt nyílt vitát, nem állt oda olyan újságírók elé, akik nem alákérdeznek, hanem kérdeznek. Ugyanaz a rendszer épült ki itt is, mint Orbánéknál: a baráti sajtót pénzelik, a kritikus sajtót próbálják kivéreztetni, a kulturális elit jelentős részét támogatásokkal édesgették magukhoz, a civil szférát pedig lassan teljesen bedarálják a párthoz kötődő alapítványok és GONGO-k. Mindeközben azt képzelik, hogy ha elég pénzt öntenek propagandába, akkor az emberek végül már nem fognak látni a szemüktől.
Csakhogy látnak.
Látják a mutyikat, a politikailag kinevezett semmittevőket, az intézmények élére bebetonozott pártkatonákat, a haveri hálózatokat, az alapítványi pénzeket, az Iskola Alapítvány felhízlalását, a kontraszelekciót. És látják azt is, hogy az RMDSZ-ben gyakorlatilag megszűnt minden önkorlátozás.
Aztán ott volt Oláh Ibolya dala, a Magyarország, és a sok ezer ember látványa, akik elkezdtek boldogan szaladni választott képviselőik felé. Be kell vallanom, hogy könnyezni kezdtem. A boldogságtól, hogy Magyarországon elkezdődött a rendszerváltás. És a szomorúságtól, hogy Erdélyben minden változatlan, ugyanazok az emberek ülnek ugyanazokban a székekben húsz-harminc éve, mintha a közélet nem választott tisztség, hanem örökölhető birtok lenne. Kelemen Hunor huszonhat éve! parlamenti képviselő és tizenöt éve pártelnök, Seres Dénes 1992 óta ül Bukarestben, Bíró Rozália már a negyedik mandátumát tapossa, de előtte alpolgármester volt, szinte három évtizede van a nagypolitikában. Megnézhetjük az önkormányzatokat is: Antal Árpád, Tamás Sándor, Borboly Csaba… ugyanazok az arcok, ugyanaz a belterjes világ, aminek most már minden következménye látszik.
Látszott a romániai elnökválasztáson, amikor az RMDSZ teljesen elveszítette a kapcsolatot a saját szavazóival, látszott a mostani magyarországi kampányban, amikor úgy kampányolt a Fidesz mellett, mintha Erdély nem Romániában lenne, hanem Orbán Viktor egyik kihelyezett választókerülete volna. Látszott Parajdon, ahol a csalódott, traumatizált, kárvallott embereket magukra hagyták, vagy a székelyföldi tüntetéseken, ahol egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a pártnak fogalma sincs, mit gondolnak valójában a tüntetők. Az RMDSZ ma már nem beszél a választóival, hanem elárasztja őket propagandával, hogy gondolkodni se legyen lehetőségük.
Csakhogy a valóság előbb-utóbb mindig hangosabb lesz a propagandánál.
