A kulisszák titkai kevésbé ismert regénye Jerome K. Jerome angol írónak (aki középső nevét Klapka György Temesváron született, az 1848-49-es szabadságharcban meghatározó szerepet játszó honvédtábornok tiszteletére kapta), mint az 1889-ben megjelent Három ember egy csónakban, vagy akár az 1900-ban megjelent Három ember kerékpáron – arra azonban kiválóan alkalmas, hogy bepillantást nyújtson a színház örökké változó, de örökké varázslatos világába.
Magyarul a regény híres folyóirat, a Színházi Élet kiadásában jelent meg Budapesten, 1926-ban, Harsányi Zsolt fordításában. Folytatásokban közöljük, a kiváló, nélkülözhetetlen Magyar Elektronikus Könyvtár – Országos Széchényi Könyvtár honlapja – mek.oszk.hu – alapján, tiszteletben tartva az átvétel szabályait, apró központozási és írásmódbeli javításokkal, változtatásokkal. A könyv tizennyolc fejezetre tagolódik (I. Elhatároztam, hogy színész leszek – XVIII. Utolsó fellépésem), minden fejezet egy folytatás.
I. FEJEZET Elhatároztam, hogy színész leszek.
Minden ember életében elérkezik az az idő, mikor úgy érzi, hogy színésznek született. Valami benső hang azt súgja neki, hogy ő a várva várt nagy művész, aki egy napon még izgalomba fogja hozni az egész világot. És ekkor ég a vágytól, hogy megmutassa az embereknek, hogyan is kell ezt csinálni. És attól a vágytól is ég, hogy hetenként háromszáz angol font gázsit keressen.
Az ilyesmi rendszerint akkor motoszkál az emberben, mikor körülbelül tizenkilenc éves, és így tart egészen húsz éves koráig. Ő persze az elején nem tudja, hogy csak eddig fog tartani. Szentül hiszi, hogy ő csupa inspiráció, hogy bizonyos ünnepies hívó szó zeng benne, amelyre csúnya dolog volna nem hallgatni. És ha azt kell látnia, hogy némi akadály áll útjában, mikor azonnal Hamletként óhajt megjelenni London színházi negyedének valamelyik legelőkelőbb műintézetében, úgy érzi magát, mint a szárazra vetett hal.
Magam is a dolog rendes útját csináltam végig. Egy este a Rómeó és Júliát néztem a színházban, mikor hirtelen átrezzent rajtam, hogy hiszen nekem ez a hivatásom. Azt hittem, hogy a színészet nem áll egyébből, mint hogy az ember trikóban kurizáljon csinos hölgyeknek. El is határoztam, hogy életemet ennek a feladatnak fogom szentelni. Mikor hősi elhatározásomat barátaimmal is közöltem, azok elkezdtek velem vitatkozni. Hogy őszinte legyek, egyenesen leszamaraztak. Azt is mondták, hogy mindig tudták rólam, milyen érzelgős lelkű fickó vagyok. Én ezt most hallottam először.
De szándékomtól nem lehetett eltéríteni.
Hadműveleteimet azzal kezdtem, hogy nekifogtam a nagy angol drámaírókat tanulmányozni. Annyi eszem volt, hogy bizonyos előtanulmányok szükségét belássam. Úgy gondoltam, hogy az elején nem foghatok okosabb dologhoz, mint ehhez. Ennek folytán kiolvastam Shakespearet az első betűtől az utolsóig, mégpedig a jegyzetekkel együtt, amik a szöveget még érthetetlenebbé tették. De kiolvastam az összes többi színműírók összes műveit is. Ez olyan lelkiállapotba hozott, amely már az elmebaj határait súrolta. Ha még egy színműíró összes műveit kiolvasom, megőrülök – ezt egész tisztán éreztem. Abban a meggyőződésben tehát, hogy egy kis változatosság helyre fogja állítani megbillent lelkivilágomat, kabarétréfákra és kis bohózatokra vetettem magamat, de csakhamar úgy találtam, hogy ezek még a tragédiáknál is lesújtóbbak. Ekkor már befészkelte magát agyamba az a sanda gondolat, hogy mindent összevéve a színész sorsa tulajdonképpen nem lehet valami nagyon rózsás. Azonban éppen mikor a legbúskomorabb hangulatban voltam, véletlenül a kezembe akadt egy kis könyv, amely a színpadi maszkírozás tudományáról szólt, és ez egy kissé felüdített.
Azt hiszem, hogy a maszkírozáshoz való vonzódás az emberi fajnak ősi alapvonása. Emlékszem, hogy gyerekkoromban tagja voltam egy önképzőkör-féle egyesületnek. Hetenként egyszer összejöttünk, hogy rokonságunkat énekszámokkal és egyéb produkciókkal ejtsük elragadtatásba. Ilyenkor arcunkat és kezünket égett parafadugóval festettük be. Ennek a világon semmi értelme nem volt és a hallgatóság talán kevésbé lett volna szerencsétlen, ha ettől megkíméltük volna legalább. Az előadott dalokban sem fordult elő a legtávolabbi célzás sem vademberekre, és mi mégis olyan komoly buzgalommal mázoltuk magunkat feketére, mintha valami titokzatos vallás rítusának tennénk eleget.
A maszkírozás kétségtelenül rendkívüli mértékben segíti a színész alakító munkáját. Én legalább a magam részéről határozottan így éreztem. Természetesen szelíd és kellemes megjelenésű ember vagyok, abban az időben pláne az voltam. Teljesen céltalan fáradság volt ott állnom a tükör előtt és gyakorolni egy részeg zöldségárus szerepét. Képtelenség volt azt kívánni magamtól, hogy ilyen embernek képzeljem magamat. Szégyenkezve kell megvallanom, hogy sokkal inkább hasonlítottam egy falusi káplánhoz, semmint egy részeg, vagy akár egy színjózan zöldségárushoz. Illúzióról egy pillanatig sem lehetett szó. Ugyanez volt az eset, mikor szerepem szerint elkeseredett gonosztevővé kellett változnom. Nem volt énbennem egy szemernyi sem az elkeseredett gonosztevőből. Azt el tudtam képzelni magamban, hogy most vasárnap délután van és én sétálok az utcán. Abba is bele tudtam élni magamat, hogy káromkodom, vagy félpennys alapon kártyázom. De hogy gonoszul bántalmazok egy bájos és védtelen hölgyet, vagy hogy meggyilkolom a nagyapámat, ez képtelenségnek tűnt fel előttem. Ha a tükörben megláttam az arcomat, mindjárt lehetetlen volt ilyesmibe beleélnem magam. Ez egyértelmű lett volna Lavater összes törvényeinek megcsúfolásával. Legvadabb és legvicsorgóbb hörgésem valami tejből és vízből kevert kíséretet adott vérszomjas szövegemhez, mikor pedig vad gúnnyal, kajánul akartam mosolyogni, egyszerűen hülye lett az arcom.
De a krepp-paróka és a piros arcfesték mindezt meg tudta változtatni. Hamlet egész jelleme abban a pillanatban előttem állt, mihelyt hamis szemöldököt ragasztottam és az arcomat beesettre festettem. Ványadt arcommal, sötét nézésemmel és hosszú hajzatommal igenis Rómeó voltam, és míg csak mindezt le nem mostam, Júliánál minden férfitársam udvarlása ki volt zárva. A humorom rögtön természetesen áradt, mihelyt vörösre festettem az orromat. Ha pedig kusza, fekete szakállat ragasztottam, minden bűntett elkövetésére képesnek éreztem magam.
Ékesszólási tanulmányaim már nem voltak ilyen sikeresek. Szerencsétlenségemre igen éles érzékem volt minden nevetségesség iránt és halálosan rettegtem attól, hogy nevetséges lehetek. Olyan sebezhető pontja volt ez egyéniségemnek, hogy már csak ezért sem lehettem volna jó színész soha semmi körülmények között. Lépten-nyomon kínzott és idegesített ez az érzés és nem is csak a színpadon: még otthon is, még bezárt ajtók mögött is. Állandó rettegésben éltem, hogy valaki kihallgat, és időm felét arra fordítottam, hogy hallgatódzzam a kulcslyuk innenső oldalán, vajjon nem hallgatódzik-e valaki a túlsó oldalon. A leghalkabb lépcsőreccsenéstől már megálltam a szavalt mondat közepén, és azonnal fütyörészni vagy dúdolgatni kezdtem, bizonyos hanyag modorban, hogy azt a látszatot keltsem, mintha csak úgy szórakoztam volna a szobám magányában. Megpróbáltam korán kelni és kimenni a város végére, a mezőkre. De ez sem használt. Legfeljebb az használhatott volna, ha elmentem volna a Szaharába, és egy igen erős teleszkóp segítségével meggyőződtem volna arról, hogy húsz mérföldnyi körzetben sehol sincsen élőlény. Minden reménységem, amit a városvégi rétekbe vetettem, már a második reggelen füstbe ment. Tobzódván abban a hitben, hogy most messze vagyok az idegesítő tömeg minden nyomától, vérszemet kaptam, lelkes hévvel elszavaltam Antonius szónoklatát Caesar holtteste felett, és éppen új darabba akartam fogni, mikor közvetlen közel a hátam mögött a bokrokból a következő suttogást hallottam:
– Hát nem bámulatos ez, Liza? – Szaladj csak, Joe, és mondd meg Amáliának, hogy csitítsa el hamar a gyereket.
A gyereket nem vártam meg. Óránkénti hatvan kilométeres gyorsasággal távoztam. Mikor beértem a külvárosba, lopva hátrapillantottam. Mivel a hátam mögött nem láttam üldöző embertömeget, kissé magamhoz tértem. De a rétekre nem mentem ki többet szavalni.
Kéthónapi gyakorlás után nagyon meg voltam elégedve önmagammal, mert megtanultam mindent, amit véleményem szerint lehetséges volt megtanulni. Készen állottam arra, hogy fellépjek. De ekkor igen természetesen felmerült a kérdés: hol lépjek fel? Először azt gondoltam, hogy írok valamelyik előkelő színigazgatónak, őszintén elmondom neki törekvésemet és képességeimről szerény, de férfiasan egyenes módon fel fogom világosítani. Gondoltam magamban: erre mást nem is felelhet, mint hogy magához rendel és meggyőződik arról, hogy mit tudok. Akkor én a jelzett időben odamegyek a színházhoz, és beküldöm a névjegyemet. Ő majd bevezet az irodájába, és miután pár percig udvariasan elcsevegtünk lényegtelen dolgokról, az időjárásról, a legutóbbi gyilkosságról stb., stb., fel fog szólítani, hogy adjak elő valami rövidebb jelenetet vagy szavaljak egy-két monológot. Ezt én meg is teszem, de úgy, hogy valósággal megdöbben, és ott nyomban szerződtet, persze egyelőre csak szerényebb gázsival, mondjuk úgy öt-hat fonttal hetenként. A többi aztán már könnyen menne. Pár hónapig, talán egy évig is csak járkálok majd anélkül, hogy nagyobb szenzációt keltettem volna. De aztán eljön a nagy alkalom. Bemutatnak egy új darabot, abban lesz egy kisebb szerep, amelynek senki sem tulajdonít jelentőséget, amely azonban az én kezemben a darab vezetőszerepévé fog nőni, sőt London szenzációjává. Egy csapásra meghódítom a várost, gazdaggá teszem az igazgatómat, és egyszerre a legelső színész lesz belőlem.
Megvallom, sokat időzött a fantáziám annál a bizonyos esténél, mikor majd először ejtem ámulatba a világot. Sokszor festettem magam elé a nézőteret a vadul lelkesedő arcok tömegével, sokszor véltem hallani lelki füleimmel rekedt éljenzésüket és tapsaikat. Újra meg újra meghajoltam előttük, és az ünneplés újra meg újra kitört megint. A tömeg kalaplengetve és tombolva kiáltotta ilyenkor a nevemet.
Végül azonban nem írtam egyik színigazgatónak sem. Egy barátom, aki ismerte titkomat, úgy vélekedett, hogy ő bizony az én helyemben nem írna. Így aztán nem írtam. Viszont megkérdeztem tőle, hogy mit tanácsol a levél helyett.
– Eredj egy ügynökhöz – mondta ő –, és egyszerűen mondd el neki, hogy mit akarsz.
Elmentem két-három ügynökhöz, és egyszerűen elmondtam nekik, hogy mit akarok. Ők roppant őszintén viselkedtek, és egyszerűen elmondták, hogy ők mit akarnak: mindenekelőtt öt shilling költségelőleget. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy nem nagyon kapacitált egyik sem. És egyik sem ígérte, hogy meg fogja csinálni a karrieremet. Azt hiszem, a nevem még mindig ott van az ügynökök könyveiben azok között, akik szerződést keresnek. Bizonyosan ott van, hiszen nem intézkedtem, hogy kitöröljék. Szentül hiszem, hogy mikor majd London püspöke vagy valami világlap főszerkesztője leszek, egy szép napon igen előnyös szerződéssel fognak nekem kedveskedni.
Ha azonban akkoriban nem tettek az érdekemben semmit, az nem azért történt, mintha nem biztattam volna őket eléggé. Állandóan melegen tartottam a dolgot, ami alatt az értendő, hogy félórákig tanulmányoztam az előszobáikban kifüggesztett fényképeket, mire kiizentek, hogy majd jöjjek el megint. A hét bizonyos napjain rendszeresen elvégeztem ezt a feladatomat. Ezeken a napokon reggel így szóltam magamhoz: „El kell mennem már ezekhez az ügynökökhöz, hogy egy kicsit melegen tartsam a dolgot.”
Ilyenkor rendkívül fontosnak éreztem magamat, és volt valami halvány érzésem, hogy túlságba viszem a munkát. És ha az utcán valamelyik barátommal találkoztam, így szóltam hozzá:
– Ne haragudj, öregem, de nagyon sietek, az ügynökökhöz kell mennem.
Olyan melegen mégsem tudtam tartani a dolgot, hogy a felelősségük tudatát elég forrón érezték volna. Lassanként kölcsönösen belefáradtunk egymásba. Ez idő tájt néhány zugügynökkel is összeköttetésbe jutottam. Jutottam? Ők futottak utánam. Egyiknek, aki igen sokat ígérő (de semmit meg nem tartó) cég volt, a Leicester Square-en díszlett a helyisége. A céget két társtulajdonos vezette, de a másikat, aki rendkívül fontos üzleti ügyekben állandóan vidéken utazott, nem láttam soha. Összesen négy fontot húztak ki belőlem, de ezzel szemben írásos kötelezettséget vállaltak arra nézve, hogy egy hónapon belül londoni szerződést szereznek nekem. Éppen mikor a határidő a lejárathoz közelgett, hosszú és meleg levelet kaptam a folyton utazó titokzatos cégtárstól. Ez a misztikus lény minden jel szerint éppen előző nap érkezett vissza Londonba, és az irodát olyan állapotban találta, hogy ez lelke mélyéig megrendítette. Társa, akinek én a négy fontot kifizettem, és aki a jelentkezők egész tömegét megzsarolta sohasem teljesíthető ígéretekkel, őt, a levélírót, hetven font erejéig megrabolta és ismeretlen helyre távozott. Ő tehát mély sajnálatát fejezi ki, hogy ilyen aljas csalásnak estem áldozatul, reméli azonban, hogy erőteljesen segíteni fogom őt a megtorlás munkájában, ha a gonosztevőt sikerül megtalálni. Levelét azzal végezte, hogy négy font előleget kérni egy ilyen szerződés megszerzéséért képtelenül nagy összeg volt, és ha csak két fontot fizetek neki, ő egy héten, de legfeljebb tíz napon belül kész szerződést tud hozni nekem, mert ő – hűtlen társával ellentétben – igenis rendelkezik a kellő összeköttetésekkel. Legyek szíves őt még a mai délután folyamán felkeresni. Délután nem mentem el, de elmentem másnap reggel. Az ajtót zárva találtam, s az ajtón egy cédula jelezte, hogy a leveleket a házmesternél kell leadni. A lépcsőn lefelé jövet egy úrral találkoztam. Megkérdeztem tőle, nem tudja-e, hol lehetne a két cégtárs közül valamelyiket megtalálni. Azt felelte, hogy szívesen fizetne egy aranyat annak, aki megmondaná, mert ő a háziúr. Később még hallottam emlegetni a céget, és gondolom, most is virágzik, csak éppen címét és nevét szokta hónaponként megváltoztatni.