A kulisszák titkai kevésbé ismert regénye Jerome K. Jerome angol írónak (aki középső nevét Klapka György Temesváron született, az 1848-49-es szabadságharcban meghatározó szerepet játszó honvédtábornok tiszteletére kapta), mint az 1889-ben megjelent Három ember egy csónakban, vagy akár az 1900-ban megjelent Három ember kerékpáron – arra azonban kiválóan alkalmas, hogy bepillantást nyújtson a színház örökké változó, de örökké varázslatos világába.
II. FEJEZET Színész leszek.
A zugügynökök közé kell sorolni azokat az apróhirdető színésziskolai tanárokat is, akiknek „módjában áll két vagy három úrnak és hölgynek, akik magas vagy középtermetűek, szőkék, esetleg barnák, és kellemes külsővel rendelkeznek, előkelő londoni színházban fizetéses szerződést szerezni”. (Csak két vagy három szerződésről lehet szó, a tolongásnak nincs semmi értelme.) Ezek a tanárok rendkívül éles szemmel ismerik fel az igazi tehetséget. Az én tehetségemet például egy szempillantás alatt felismerték. Mind meg voltak győződve arról, hogy ragyogó színész lesz belőlem, és éppen az az ember vagyok, akire szükségük van. De azt megmondták, hogy ők lelkiismeretes emberek. Ők nem akarják elleplezni előttem az igazságot, és ezért kertelés nélkül megmondják hibámat is. Megmondták egészen őszintén, hogy tele vagyok remek ígéretekkel, egy igazán nagy művész kontúrjai mutatkoznak bennem, de… a mulatságos az volt, hogy erre a de-re vonatkozólag mindegyiknek homlokegyenest más volt a véleménye. Az egyik azt mondta, hogy az orgánumommal van egy kis baj. Ha egy kicsit munkába veszem az orgánumomat, kifogástalan leszek. A másik úgy vélte, hogy az orgánumom igen kitűnő, de megmondta őszintén, hogy a mozdulataim nem éppen megfelelőek. Ha a mozdulataim csak egy kicsit artisztikusabbak volnának, azonnal szerződést tudna csinálni nekem. A harmadik, miután a Macbeth egy-két részletét elszavaltam neki, megveregette a vállamat és melegen szorongatta a kezemet. A szeme szinte könnyekben úszott és látszott rajta, hogy egészen ki van kelve magából.
– Fiam – mondotta, – magában megvan a szikra. Maga máris színész. Csak még egy kis sikkre van szüksége.
Halvány sejtelmem sem volt, hogyan érti ezt. Ezért bizonytalanul igy szóltam:
– Tetszik gondolni?
Azt felelte, hogy ebben egészen bizonyos. Sikk nélkül teljes lehetetlenség lesz boldogulnom, de némi sikkel egy-kettőre híres ember lehetek. Elhatároztam tehát, hogy akármibe kerül, sikket fogok szerezni, és alázatosan tanácsát kértem, hogyan lehetne sikket szereznem. Ő egy-két percig némán tűnődött, hogy vajon mit is lehetne hát csinálni, mialatt én aggódva vártam az eredményt. Ekkor hirtelen ragyogó eszméje támadt. Kezét bizalmasan a karomra tette, és annak az embernek impozáns hangján, aki valamely rendkívüli felfedezést közöl, így szólott:
– Jöjjön el hozzám hetenként kétszer, mondjuk kedden és pénteken, nyolctól kilencig.
És néhány lépést hátra lépett, hogy lássa, milyen hatást tett rám a dolog.
Azt feleltem, hogy ugyebár alighanem ő maga akar engem megtanítani a sikkre. Intelligenciám nyilván mély hatást gyakorolt rá, hogy így átláttam a helyzetet. Megmagyarázta, hogy a drámai nevelésnek ebben a speciális ágában neki véletlenül óriási tapasztalatai vannak. Most is vannak levelei országos hírű színészektől, akik elismerik, hogy jelenlegi pozíciójukat kizárólag az ő oktatásának köszönhetik, és hálás köszönetet mondanak neki mindazért, amit érdekükben tett. Mindjárt meg is akarta mutatni nekem a leveleket, de aztán úgy döntött, hogy mégsem mutatja meg; elvégre ezek a levelek bizalmasan íródtak, és nem volna helyénvaló tőle a leveleket mutogatni, még nekem sem, akiben egyébként teljesen megbízik. Ami igaz, az igaz: ő sohasem mutatta meg ezeket a bizalmas leveleket sem nekem, sem – amennyire tudom – másnak, noha találkoztam három-négy olyan közös ismerőssel, aki a leveleket kifejezetten nagyon szerette volna látni.
Én azonban lassan és folytonos kárvallással már kezdtem tapasztalatokat gyűjteni. Úgy mentem el tőle, hogy nem hagytam ott azt az öt fontot, amelyről mint jó üzleti érzékkel bíró embernek tudnom kellett volna, milyen nevetségesen csekély összeg, hiszen az ő rendes honoráriuma több mint húsz font, de őt a tehetségem különösen megragadta, és ott reméli megtalálni a számítását, hogy későbbi sikereim óriási reklámot fognak csinálni oktatási módszerének.
Még egy másik fajta ember is van, aki jól megnyúzza a színpad vágyától sújtott szamarakat: az úgynevezett „színházi vállalkozó, aki vállalja egy műkedvelő úr vagy hölgy felléptetését szigorúan megválogatott exkluzív társulatban”. Ezek betű szerint veszik azt a bölcseséget, hogy minden ember színész ebben az életben, és olyan nyugodt bizalommal osztanak ki zöld kezdőkre nagy főszerepeket, hogy ennek aztán valósággal megható az eredménye. A múzsák jelöltje, aki eddig csak dolgozószobája sarkában lépett fel, kissé ideges lesz, mikor ráosztják Banquo szerepét, hogy a jövő szombatra játssza el. Habozva tűnődik magában, hogy mi lehet ez: vajon tévedés az egész? Vagy a társaság többi tagjainak mulattatására viccet csinálnak vele? Vagy csakugyan olyan éles szemű ember ez a vállalkozó, hogy rögtön meglátja a tehetséget ott, ahol megvan? De a tűnődő áldozat kénytelen hallgatni ezekkel a tépelődésekkel, mert még azt a benyomást tenné, hogy nem bízik a saját erejében, márpedig ilyen hibába a kezdő színész nem eshetik. Azonfelül még a szerepet is elvennék tőle, amit semmi áron nem szeretne, noha lelke mélyén maga is meg van győződve, hogy a darab bármely más szerepét jobban el tudná játszani, mint ezt az egyet. Nekem csak egy tapasztalatom volt a zugvállalkozók e fajával. Sajnos, vannak még más fajták is, mint ezt a legtöbb színész megtanulta a maga kárán, de ezekhez én nem érkeztem el.
Körülbelül öten-hatan voltunk olyan zöldfülűek, akik egy apróhirdetésnek felültünk és feleltünk. Volt egy bizonyos ház a Newman Streeten, oda mentünk minden este próbálni. Úgy volt, hogy három-négy ismert hivatásos színész, aki ezidő szerint vidéken vendégszerepelt, a következő hét elején csatlakozni fog hozzánk, hogy a főszerepeket játssza. Akkor aztán rögtön megyünk Gravesendbe játszani. Engem heti egy font tizenöt shilling gázsival szerződtettek, és mindjárt rám osztották a Londonban elveszve című darab egy szerepét és a király szerepét a Hamletben. Minden simán ment, szó sem esett költségek megfizetéséről, vagy ilyesmiről, és bár időközben kissé gyanakvó lettem, ezúttal már azt kezdtem hinni, hogy itt nincs semmi csalás. De hamar rájöttem a trükkre. Az ötödik próbán a vállalkozó feltűnően kedves volt és gratulált nekem ahhoz, hogy – mint ő fejezte ki magát – milyen eredeti felfogással játszom a szerepet. Felvonás közben nyájasan a vállamra támaszkodott, és megvitatta velem a darabot. Egy kis nézeteltérésünk volt a király szerepe felől. Először két-három pontban nem értett velem egyet, de később meggyőztem, és belátta az igazamat. Akkor aztán megkérdezte, hogyan fogok öltözködni a szerepben. Én ezt már végiggondoltam, már a szöveggel való foglalkozásom előtt, ennélfogva behatóan tudtam nyilatkozni a dologról. Minden részleten végigmentünk és egy igazán színpompás kosztümöt állítottunk össze. Egyáltalában nem igyekezett takarékoskodni a jelmez anyagában, ámbár némely részletnél féltem, hogy fel fog szisszenni a pazarlástól. De nem: éppen úgy, mint én, ő is csak azt tartotta szem előtt, hogy a jelmez hű stílusban készüljön el.
– Kissé költséges lesz – mondta –, de ha már játssza a szerepet, hát játssza rendesen.
Ebben egyetértettem vele. Ő kiszámította a jelmez költségeit. Megemlítette, hogy roppant olcsón tudja megkapni a holmit, sokkal olcsóbban, mint bárki más, mert az illető cégnél van egy barátja, aki önköltségi áron fogja neki számítani az egészet. Ehhez gratuláltam neki, de nem érezvén magamat személyesen érintve a kérdésben, már kezdett untatni az a fontoskodás, amellyel a témának adózott. Miután mindent összeszámolt, arra az eredményre jutott, hogy kilenc fonttal meg lehet úszni az egészet.
– Ez roppant olcsó – tette hozzá –, mert az anyag elsőrangú lesz, s később is lehet használni.
Ebben megint egyetértettem vele, és a magam részéről is kifejezést adtam annak a véleményemnek, hogy a jelmez kétségkívül meg fogja érni a pénzt. De közben nem győztem csodálkozni, hogy mért tartozik mindez rám is. Erre aztán a vállalkozó megkérdezte, hogy most akarom-e odaadni a pénzt, vagy elhozom holnap este.
– Én? Fizessek? Mért?
– Mért? Hát a jelmezért! Jelmez nélkül csak nem játszhatja a szerepet! Ha pedig maga szerzi be, garantálom, hogy négy fonttal többe fog kerülni. De ha hirtelenében nem áll rendelkezésére ennyi pénz, adjon annyit, amennyije éppen van, én majd elintézem a barátommal, hogy a többit hitelezze magának.
Miután kollégáim között gyors nyomozást indítottam, kiderült, hogy hárman közülük már leszurkoltak fejenként öt fontot, a negyedik pedig megígérte, hogy másnap este el fog hozni négy fontot. Az ötödik velem együtt azt határozta, hogy kivárjuk a fejleményeket. Meglátjuk, mi lesz. De nem sokat láttunk. Sohasem láttuk például az ismert hivatásos művészeket, sőt másnaptól kezdve magát a vállalkozót sem láttuk soha többet. Akik fizettek, még kevesebbet láttak.
Most aztán feltettem magamban, hogy a magam erejéből fogok valami után nézni, ügynökök és apróhirdetések segítsége nélkül. Lehet – gondoltam –, hogy többet el fogok érni, kevesebbet semmiesetre sem. Ugyanaz a barátom, aki azt tanácsolta, hogy ne írjak a színigazgatóknak, ezúttal osztotta a véleményemet és azt tanácsolta, hogy alkalomadtán nézzek be a Nyugati Vendéglőbe. Én tehát alkalomadtán beléptem. Gondolom, nincs színész Londonban, aki ne tudná, mi az a Nyugati Vendéglő, noha a vendéglő mindenáron igyekszik elrejtőzködni egy sötét udvar mélyén, nyilván azért, mert nem szereti a feltűnést, mint a színészet általában.
Zseniális és kellemes társaságot találtam itt, amelynek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy számlámra megigyék egy pohár bort. Mikor aztán megkockáztattam a megjegyzést, hogy szeretnék mesterségükhöz csatlakozni, a legmélyebb részvéttel tekintettek rám és arcukon őszinte megdöbbenés tükröződött. Komoran rázták a fejüket, beszéltek saját tapasztalataikról és minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy szándékomat megmásítsák. De én úgy néztem rájuk, mint kenyéririgy, önző emberekre, akik szeretnének egy fiatal tehetséget elzárni a színpadtól. Úgy gondolkoztam, hogy még akkor sem kellene semmit sem adnom rájuk, ha véleményük őszinte volna, hiszen a saját mesterségét mindenki a legrosszabbnak tartja, és az embernek éppen akkor nem szabad belépni egy szakmába, hanem élete végéig inkább malmozni az ujjaival a hasán, ha azok, akik már benne vannak a szakmában, feltűnően ajánlják. Ennélfogva ügyet sem vetettem intelmeikre, hanem tovább mentem kitűzött utamon, és csakugyan találtam is valakit, aki a bajomon segíteni tudott.
Nagy, lusta ember volt ez, aki úgy látszik, sohasem fogyasztott egyebet, mint whiskyt és nagy szivarokat. Sohasem volt sem részeg, sem józan. Valami nagyon üdítő szaga nem volt, azt meg kell mondanom; és ezt a tényt még hangsúlyozta azzal, hogy beszéd közben rendkívül közel hajlott az emberhez. Valaha igazgató volt vidéken, de hogy most miből él, ez mindig titok maradt előttem. A Strand úton bérelt egy mocskos kis szobát, amelyet a hivatalának nevezett, de oda nem járt, csak aludni. A Nyugati Vendéglő színész törzsvendégei mindenesetre jól ismerték – jobban ismerték, semmint tisztelték, mint utólag megállapitottam –, ő maga pedig a világon mindenkit ismert, és én úgy láttam, hogy ez pont az az ember, akire nekem szükségem van. Eleinte éppen olyan lagymatagul fogadta terveimet, mint a többiek, de mikor megemlítettem, hogy kisebb anyagi áldozatoktól sem riadok vissza, ha valahol felléphetek, gondolkozóba esett, és nemsokára kijelentette, hogy nem tudja belátni, miért ne léphetnék fel. Mikor pedig megneveztem azt az összeget, amelyet hajlandó voltam áldozni, még optimistább lett és kijelentette, hogy a dolgot igenis nyélbe lehet ütni. Még azt is megjegyezte, hogy ha teljesen rábízom magam, igen híres ember lehet belőlem.
– Megtettem én már ilyesmit másnak is – mondotta –, magának is megtehetem, ha akarja. Itt van például X, aki most hetenként nyolc fontot vág zsebre. Hát látja, uram, a teremfáját neki, ezt az embert én csináltam meg. Ha én nem nyúlok a hóna alá, most legfeljebb harmadrangú ripacs lehetne vidéken. Vagy ott van Y. Ismertem, mikor még heti huszonkét shillinget keresett mint statiszta, azt is csak akkor, ha alkalmazást kapott. Én hoztam fel Londonba, behoztam a Surrey-színházba és én dolgoztam fel a mostani pozíciójába. Mikor most elrobog mellettem a saját kocsijában, nem ismer meg.
Új barátom sóhajtott egyet, és nagyot húzott az italból, hogy az emberi nem hálátlansága felett érzett bánatát belefojtsa. Mikor megint kibújt a pohara mögül, folytatta:
– Úgy bizony, uram. Ezeket az embereket én tettem emberré. Mért ne tenném magát is?
Mivel én sem tudtam volna megmondani, hogy miért ne tenne emberré engem is, elhatározta, hogy emberré fog tenni. Ámbár előre megmondta azt is, hogy híres leszek, mint a többiek, és karrierem tetején el fogom őt felejteni, mint a többiek. Én persze ünnepélyesen megfogadtam, hogy nem fogom elfelejteni, és hogy híres ember koromban is el leszek ragadtatva, ha láthatom, éppen úgy, mint most. Mindjárt forrón kezet is szorítottam vele, megmutatván, mennyire örülök, hogy láthatom. Valóban örültem is. Nagyon hálás voltam azokért a jótéteményekért, amelyeket rám volt pazarolandó, és egyenesen sértve éreztem magam a feltevéstől, hogy valaha hálátlanul el fogom őt hanyagolni.
Mikor másnap találkoztam vele, már újságot is hozott. Elintézte szerződésemet egy kis színház igazgatójával, akihez másnap el fog vinni. Bemutat, aláírjuk a szerződést, és minden el lesz intézve. Megbeszéltük, hogy másnap délelőtt tizenegy órakor elmegyek a hivatalába és magammal hozom a pénzt, mert ezt kikötötte.
Hazamentem. Dehogy mentem: repültem. Szélesen felcsaptam a kaput és forgószél gyanánt száguldottam fel a lépcsőn. De sokkal izgatottabb voltam, semhogy a szobában tudtam volna ülni. Elmentem vacsorázni egy elsőrangú vendéglőbe, ahol a számla súlyosan megrövidítette sovány alaptőkémet.
– Nem baj – mondtam magamban, – mit jelent ez a pár shilling, mikor nemsokára száz meg száz fontot fogok keresni.
Elmentem színházba is, de már nem emlékszem, melyik színház volt az és mit játszottak benne. Azt hiszem, akkor sem tudtam. A színészek játékát csak abból az egy szempontból figyeltem, hogy én mennyivel jobban tudnám mindezt csinálni. Eltűnődtem, milyen barátságban leszek ezekkel a színészekkel és színésznőkkel, mikor már közéjük fogok tartozni. Úgy gondoltam, hogy főként a primadonnával fogok összebarátkozni és képzeletben már a leghevesebb flört részleteit is kirajzoltam magamnak, amitől az összes többi színészek az őrületig féltékenyek lesznek. Végül hazamentem és egész éjszaka ébren álmodtam az ágyban.
Másnap reggel hétkor már talpon voltam, és lóhalálában reggeliztem, nehogy elkéssem a tizenegyórai randevút. Azt hiszem, minden percben megnéztem az órámat. (Vajon hol lehet azóta az az óra?) Kevéssel tíz óra előtt értem le a Strand útra, amelynek egy egész kis vonalán sétáltam le s fel, mert féltem az úgynevezett hivataltól egy kőhajításnyira távol menni, de féltem közel menni is hozzá. Vettem egy pár új kesztyűt. Lazacszínű volt, emlékszem. Az egyik elrepedt, mikor felhúztam, ennélfogva ezt csak úgy összegyűrve fogtam a kezemben, és csak a másikat húztam fel. Mikor már csak húsz perc hiányzott a tizenegy órához, közelebb mentem a hivatalhoz, és ott ténferegtem azzal az elnyomhatatlan érzéssel keblemben, hogy minden járókelő tisztában van vele, mit keresek itt és hogy minden ház zsalui és függönyei mögül engem figyelnek. Nehéz várakozás után a toronyóra végül rázendített a tizenegy órára. Ekkor odamentem az illető házhoz, azt a benyomást igyekezvén kelteni, mintha nyugodtan éppen most érkeztem volna.
A hivatalban nem volt ott senki. Az ajtó be volt zárva. A szívem mintha lesüllyedt volna a mellemben. Hát csak kegyetlen ugratás volt az egész? Megint csalódni fogok? Meggyilkolták az igazgatót? Leégett a színház? Mért nincs itt senki? Feltétlenül valami rendkívüli dolognak kellett történnie, ha ilyen súlyos fontosságú találkozón képesek késni. Feszült várakozásban töltöttem el egy félórát. Ekkor megérkeztek.
– Remélem, nem régóta vár – mondták mind a ketten.
– Ó, dehogy, világért sem – feleltem én.
És valami olyasfélét morogtam, hogy magam is éppen most érkeztem. Mikor beérkeztünk a kis szobába, személyesen is megismerkedtem az igazgatóval, akiről kiderült, hogy azonos egy általam sokszor látott színésszel és aki egyáltalán nem hasonlított színpadi egyéniséghez. Saját fiának lehetett volna nézni, annyival alacsonyabb és fiatalabb benyomást tett, mint a színpadon. A simára borotvált arc mindig fiatalabb kifejezést ad a színészeknek. Eleinte nehezen is szoktam meg, hogy a szelíd tekintetü ifjak, akikkel próbákon találkozom, középkorú, gyakran családos férfiak.
Jövendő igazgatóm némileg eltért attól a jellemrajztól, amelyet magamban előre kiszíneztem róla. Például nem volt meg benne az a hanyag elegancia, amelyet egy ilyen pozíciójú férfiútól elvártam volna. Mondjuk meg az igazat: igen lompos alak volt. Ezt én mindenesetre annak a megvetésnek tulajdonítottam, amellyel nagy emberek a testi külsőt gyakran sújtani szokták, és fejemben a rongyosan járó milliomosokról szóló történetek villantak át. Az is eszembe jutott, hogy egyszer alkalmam nyílt látni egyik igen hírneves bohózati színésznőnk mamáját és a mama szurtossága egyszerűen meghökkentett.
A szerződés két példánya már készen volt. Az igazgató is aláírta, én is aláírtam, aztán az ellenpéldányokat kicseréltük. Én átnyújtottam barátomnak egy tízfontos bankót, amiről ő nyugtát adott. Mindez rideg formaságok között történt. A szerződés igen tisztán és világosan szólott, félreértés nem fordulhatott elő. Köteles voltam egy hónapig ingyen játszani, az első hónap leforgása után azonban már a tag képességéhez arányított méltányos díjazás járt nekem. Ezt igazán méltányosnak is találtam. Hiszen ennél a fogalmazásnál semmi sem köthette jobban az igazgatót. Ő ugyan őszintén megmondta máris, hogy heti harminc shilling értékű tehetségnél aligha fogok többet produkálni, de természetesen csak rajtam fog megfordulni minden, és ő lesz a legboldogabb, ha előzetes becslésében csalódni fog. Nekem egészen más volt a véleményem, de ezt nem tettem szóvá. Gondoltam magamban: az idő meg fog hozni mindent. Annyit mondtam tehát mindössze, hogy én sem kívánok egyebet, csak azt, ami igazságos és méltányos, és miután ő kijelentette, hogy ő sem kíván egyebet, a legteljesebb harmóniában váltunk el. Előbb azonban a részleteket is megbeszéltük: ő három hét múlva volt megnyitandó nyári szezonját, a próbákra pedig előzőleg két hetet szánt, én tehát tudtam, hogy egyelőre egy hétig még nem leszek senki, de egy hét múlva… Színész leszek!!!
Barátaim azt mondják most, hogy ebben nem volt igazam. Nem lettem színész soha. Én azonban azt állítottam, hogy igenis színész lettem. Én csak tudom.