A közösségi médiában megjelent, éles hangvételű írás szerzője a köztársasági elnökjelölés körüli vitákat a „fanyalgó értelmiség” és a „sötét parasztok” csetepatéjaként írta le. Ez egy rendkívül cinikus és téves álláspont. Az írás logikája egyszerű, mint egy faék: a választópolgár éretlen, fanyalog, számára nem való a kritikus gondolkodás, és az a jó miniszterelnök, aki felülről, a társadalom megkérdezése nélkül hozza meg a döntéseit.
Ezt a gondolkodást már ismerhetjük, nem új. Ez a tekintélyelvű hatalomgyakorlás logikája. Ezért ismét meg kell mutatni, miért hibás ez a gondolkodás, és miért vezet egyenesen oda, amitől állítólag a cikk szerzője maga is tart.
A pamflet írója felháborodottan ostorozza az „eltartott kisujjas, lipótvárosi értelmiséget”, amiért az szerinte kioktatja a társadalmat. Majd a következő mondatában már maga fogalmaz meg olyan lesújtó hasonlatokat, ahol a választópolgár csupán „sötét paraszt” vagy „frissen felszabadított gyapotszedő”, aki képtelen értékelni a neki feltálalt „marinírozott lazacot”.
A szerző így pontosan abba a hibába esik, amit a társadalmon számon kér. A polgárokat
infantilis gyereknek tekinti, akiknek a torkán erőből kell lenyomni a jó döntést… vagy azt, amit ő éppen annak tart.
Az írás szerzője Kádárra, Antallra, Hornra hivatkozva azt állítja, hogy a jó magyar vezető
elhallgattatja a kritikusait, és egyedül hoz döntést. Szerinte a nyilvánosság bevonása
gyengeség.
Hogy ez a teória a gyakorlatban mennyire működésképtelen, azt az elmúlt évtizedek és éppen a jelenlegi események bizonyították be. Mi történt, amikor a miniszterelnök egy személyben, előzetes eljárási keretek nélkül bedobta a jelöltje nevét? A folyamat azonnal zátonyra futott. Nem azért, mert a javasolt személy ne lett volna kiváló személyiség, hanem azért, mert eljárási rend nélkül a jelölt védtelenül maradt.
Ezt a hibát végül maga a miniszterelnök is kénytelen volt nyíltan beismerni: „Hibáztam, amikor előreszaladtam a névvel. Elhamarkodott döntés volt a folyamat tisztázása és a társadalmi egyeztetés előtt megnevezni a jelöltet, és ezzel méltatlan helyzetbe hozni őt is.”
A miniszterelnök beismerése leforrázza a pamfletíró elméletét. A felülről kényszerített, eljárás nélküli döntés nem az erőt, hanem a megalapozatlanságot eredményezte.
A cikk írója a társadalmi egyeztetést drága, felesleges „bohóckodásnak” nevezi. Ebben az egy dologban igaza van: a szabályozatlan, meder nélküli vita valóban kaotikussá válik. Ezért van szükség a folyamat intézményesítésére, és nem a társadalom elhallgattatására.
Nem jelöltek neveinek feldobálásával kell kezdeni a jelöltállítást, hanem a szempontrendszer tisztázásával és a javaslatok előszűrésével. És erre ma már léteznek működő, professzionális eszközök.
A civil út (aHang)
A Hang nevű független platform – amely jelenleg is folytat egy jelöltgyűjtést – képes arra, hogy megbízható IT-hátterével és független szakmai szűrőbizottságával gyűjtse be a javaslatokat. Meg kell számukra határozni az előszűrés szempontrendszerét. Képes tisztázni a jelöltek szándékát, és kiszűrni a komolytalan ötleteket még azelőtt, hogy a nyilvánosság lerongyolná a jelöltek tekintélyét.
Az állami út (NVI)
Ha pedig a politikai többség valóban rendszerszintű változást akar, törvénybe foglalhatja, hogy a Nemzeti Választási Iroda hivatalos felületén, a teljes választói névjegyzék bevonásával folyjon az ajánlásgyűjtés.
A választás tehát nem csupán a felülről a társadalomra oktrojált politikai döntés és a „kaotikus értelmiségi marakodás” közötti döntésből állhat. Van egy harmadik lehetőség is: az érett, civilizált, intézményesített út.
A pamflet szerzője a cikk végén attól óv, hogy a választók visszatapsolják a korábbi autoriter miniszterelnököt vagy egy hozzá hasonló figurát. Ám az írás iróniája az, hogy a szerző maga kínálja tálcán a fideszes kormányzati modellt: a kritikusok elhallgattatását, az intézményesített egyeztetések megkerülését és a felülről irányító hatalomgyakorlást.
Ha az új politikai többség az ő tanácsát követné, pontosan ugyanazt a berendezkedést
működtetné tovább, mint elődei. Én nem ilyen Magyarországot akarok.
Azt remélem, hogy az új politikai kultúra nem abból áll, hogy „jobb” uralkodót kényszerít ránk, hanem abból, hogy a polgárokat felnőttnek tekinti, és bevonja az őket érintő döntésekbe vagy azok előkészítésébe.
A köztársasági elnökjelölés intézményesítése nem felesleges nyűg, hanem az első lépés afelé, hogy az ország kikerüljön az autokrácia csapdájából.

A szerkesztő megjegyzése

A vitát kiváltó ironikus pamfletre – vele együtt – megjelent már egy reagálás. A három jegyzetet „összeolvasva” adódhat tanulság.