Mit várnak Magyar Péter kormányától a támogatói, a Tisza párt szavazótábora? A tarka tábort figyelve akár az is mondható, ahányan vannak, annyifélét. Ha azonban most elengedik a rendszerváltást hirdető kormány kezét, könnyen lehet, hogy nálunk is kialakul egy mind erősebben formálódó nyugati minta, a jobbközép és a szélsőjobb politikai váltógazdálkodása.

Vége a magyar demokráciának? Ezzel a kérdéssel fogadott úgy két héttel a 2010-es választások előtt Belgrádban egy ott dolgozó ismerősöm. Természetesen legyintettem, ugyan, hol vagyunk még attól. De sajnos ő érzékelte jól, hova vezetnek a folyamatok, mit eredményezhet a jobboldalon letanyázott Fidesz elképesztő fölénye és politikai agresszivitása.

Az első alkotmánymódosítások után valóban megszűnt Magyarországon a polgári demokrácia, majd a szinte korlátlan hatalom birtokában, amelyet az új választási rendszerrel könnyen lehetett hosszabbítgatni, az Orbán-rendszer fasizálódott.

Vezér vad pajtásokkal

Sokan most bizonyára dühödten összevonják szemöldöküket. Érthető. A magyar identitás, nemzettudat nagyon érzékeny a fasiszta minősítésre. Reflexből elutasítja, bármilyen időszakról, politikai kurzusról legyen is szó. Nem engedi ráaggatni Horthy-éra utolsó éveire sem, amikor az ország fasiszta hatalmak stratégiai szövetségesévé vált, oldalukon belépett a háborúba, és részt vett a holokausztban. Legfeljebb csatlós szerep és pár hónap nyilas terror miatt kárhoztathatjuk magunkat. Nem, a magyar jobboldal még legradikálisabb kilengéseinél sem fasiszta, mondják, csupán szélsőségesebben képviseli a nemzeti szuverenitás védelmét.

A kézzel-lábbal hárítás nyilván abból következik, hogy a köztudat a fasizmus fogalmát még mindig a náci Németország ideológiájához és politikai gyakorlatához köti. Ám túl azon, hogy a megjelölés Mussolini rendszeréből fakad, jelentése jóval tágabb. A leckét nem érdemes teljesen felmondani, elég olyan meghatározó vonásokat kiemelni, mint az állam irányító-ellenőrző szerepének maximalizálása, a polgárok egyesítését szolgáló szélsőséges, kirekesztő jellegű nacionalizmus, a vezérelvűség, a liberális és baloldali nézetek összemosása, megbélyegzése vagy a militáns propaganda. A rendszer alapja némileg leegyszerűsítve egy szűk tőkés és politikai elit összefonódása, hatalmának radikális stabilizálása egy zárt hierarchikus társadalmi-politikai szerkezetben. Amiből az is következik, hogy a fasizmus a kapitalizmus lehetséges politikai terméke. Mindehhez nem szükséges, főleg napjaink nyugati kultúrájában, szélsőséges, fizikai erőszakot is alkalmazó diktatúra, az élet minden területének szigorú kontrollálása, a politikai ellenfelek teljes megsemmisítése. A hatalomkoncentráció, a politikai elnyomás, kirekesztés puhább formákban is megvalósulhat.

Az Orbán-rendszer is békésebb képletet képviselt, a társadalomtudomány sokféle oldalról közelíti meg és jelöli sajátosságait. Ám ettől egészében még fasiszta alakzatról van szó.

Ha az alapelemekre figyelünk, Orbán Viktor maga sem tagadja, hogy megteremtésükre és megszilárdításukra törekedett. Elég a Dopmannel nemrég készült beszélgetését megnézni. Ebben büszkén kifejti, hogy kormányzásának célja egy nemzeti, szuverén, saját lábán megálló Magyarország megteremtése volt. Kordában tartotta a multikat és a bankokat, amelyek kifosztják az országot. „Brüsszel az ellenségünk”, mert zsarol pénzügyileg és máshogy. (Deklarált szembenállás a nemzetközi tőkével, csak nem igaz, a valóságban egy szilárd kapcsolatrendszer kiépítése zajlik a nemzetközi tőke és a hazai oligarchák között, részben új partnerekkel.) Ez kultúraváltást is kívánt, a keresztény értékek erősítését, nemzeti politikus a családra épít (amiből következik, hogy a társadalmat alapszintjétől kontrollálja). Az akár kétharmados többséget is biztosító választási törvény pedig azért szükséges, hogy végig lehessen vinni a hosszú nemzetépítő küldetést. A volt miniszterelnök azt sem titkolja, hogy kedvenc portálja a szélsőjobbos Vadhajtások, amely ugyan kissé durva, de kurucos. (Rokonszenvét abszolút hitelesítette, hogy ő maga politikai ellenfeleit poloskáknak is nevezte.) Eközben két beszélgetőtársa úgy néz rá, mint egy istenre, folyamatosan dicsőíti és hangsúlyozza, hogy Orbán Viktor nélkül nincs nemzeti oldal.

Népfrontos konglomerátum

Az idei parlamenti választás elsöpörte ez a magát illiberálisnak nevező fasiszta rendszert. Meggyengült, egyre kevesebbet adott, miközben elnyomó struktúrái tovább dübörögtek, és az ország döntő többsége egyszerűen fellázadt ellene. Ellene fordítva legfőbb hatalommegtartó eszközét, az aránytalan választási rendszert. Véget ért hát a magyar fasizmus? – tehetjük fel a kérdést. Egy időre alighanem. Hosszabb távon azonban továbbra is számolni kell vele. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy térségünk több országához hasonlóan a magyar közgondolkozásban, identitástudatban mély gyökerei vannak. A nemzeti egység patriarchális szemlélete, a hatalmát védő feudális elit nemzetieskedése, urambátyám világa, a bizalmatlanság a polgári átalakulással, a szabadpiaccal és általában minden külföldről érkező hatással szemben, a történelmi tudatból feltámadó középhatalmi ambíciók továbbra is táplálhatnak szélsőjobboldali ideológiákat, politikai törekvéseket. Ám ennél sokkal fontosabb bázis az illiberális, puha fasiszta nézetek, szerveződések legitimálódása a polgári demokráciákban. A neoliberalizmus gátlástalan dominanciájának megingásával átrendeződés indult el a nyugati tőkés világ politikai terében. Egy új összetételű váltógazdaság.

A társadalmi bázisától elszakadó, nemzetközi, nagyhatalmi támaszát elvesztő, meggyengült (liberális) baloldal helyére illiberális, radikális jobboldali erők nyomulnak be. 

Így a balliberális-konzervatív csatározást, amelyen eddig a polgári demokrácia szilárdsága alapult, felváltja a jobbközép-szélsőjobb (vagy liberális-illiberális) politikai küzdelem. Ami a tradicionális polgári demokráciát gyengíti ugyan, a tőkés elitek uralmát viszont annál inkább stabilizálja. Ha például elszabaduló folyamatok miatt gazdasági válság keletkezik, jöhet a szélsőjobb, egy kis szoft-fasizmus, állami rendcsinálás, újraszabályozás, némi elitcsere, biztonsági bezárkózás, politikai kontroll, az alsóbb, kárvallott rétegek elégedetlenségének nemzeti keretek. értékek közé szorított kezelése. Kritikus helyzetben katonai agresszió sem kizárt. Majd ha ez a rend kezd fojtogató lenni minden szinten, jön a centrum a szabadság ígéretével.

Ezt a képletet azonban korai lenne ráhúzni a most zajló magyarországi átalakulásra. Sokan hajlanak rá, hogy a hatalomra került Tisza Pártot egyszerűen jobbközép erőként értelmezzék. Ám egyelőre másról van szó. A hazai jobbközép nem lett volna képes kormányváltásra. A Tisza egy ennél sokkal szélesebb, népfrontos konglomerátum. Méghozzá elsősorban társadalmi támogatottságában. Pillanatnyilag egy baltól jobbközépig terjedő, rendszerváltást, új politikai koordináták kialakulását szorgalmazó, egymással összefogó tömeg tolja maga előtt.

Nyakkendős nacionalizmus?

Lényegében ebből indul ki Scheiring Gábor is a Népszavában egy hete megjelent írásában (A demokrácia felemelkedése Orbán Viktor után, Szép Szó, 2026. május 09.) Az egykori országgyűlési képviselő három csapdát lát a demokratizálódás kibontakozása előtt. Gazdasági szinten fejlesztőállami keretek, új modell kidolgozása nélkül bele lehet ragadni a transznacionális tőke által kijelölt összeszerelő üzem szerepbe, ami idővel ismét az illiberalizmus irányába mozdító frusztrációkat gerjeszt. A politikai térben jelenleg szinte teljesen hiányoznak a társadalmi ellensúlyok. Így könnyen ismét szakadék képződhet a kormány és társadalmi bázisa között, ugyancsak elősegítve az orbáni kurzus feltámadását. Végül, félő, hogy az új kormány kulturális szinten megállhat egy félfordulatnál, egy „nyakkendős nacionalizmusnál”. Elkerülve a mélyebb szembenállást az idegengyűlölettel, a kirekesztő előítéletekkel.

Úgy gondolom, egyetérthetünk a fennálló veszélyek megjelölésével. Ha az említett csapdákat nem sikerült elkerülni, az átalakulási folyamat valóban megreked egy szimpla centrista fordulatnál. Ami egyben előrevetíti a szélsőjobb, fasiszta pólus életben maradását. Hiszen, mint fentebb fejtegettük. részben rá épül a mai polgári demokráciákban izmosodó, új politikai váltógazdálkodás. Pedig a jelenlegi helyzet sokkal többet ígérhet. Elvégre alkotmányozási folyamat előtt állunk. Ha sikerül fenntartani a folyamatban a társadalmi részvételt, a széles körű konzultációkat, a végeredmény akár egy új, minden korábbinál demokratikusabb társadalmi modell kialakítása is lehet. Amely mögött, hogy fennköltebben hangozzék a dolog, lényegében egy új, sokoldalú és közvetlenebb érdekképviseletet biztosító, közös jóllétre törekvő társadalmi szerződés áll.

Scheiring Gábor szerint a baloldal feladata lenne, hogy a Tisza rendszerváltását hasonló irányba mozdítsa. A probléma számomra ezzel csak az, hogy ezt a baloldalt pillanatnyilag ő is nem-létezőnek tartja. Így viszont megint belecsúszunk a baloldal feltámasztásának, megújulásának kérdéskörébe.

Megint elmondjuk elméletileg, mi a baloldal, mi lenne a feladata, hol lenne a mozgástere. Csak éppen ez a baloldal nincs. Minek, kiknek adunk hát útmutatást? 

Inkább abban kéne bízni, hogy a most zajló folyamatokból, megfogalmazódó célokból, érdekekből, szerveződésekből kiforr egy új, mozgalmi szintű, megélt, progresszív közéleti attitűd, amelyet baloldalinak nevezhető szellemiséggel lehet majd tudatosítani, politikai szinten hatékonyan artikulálni.                

Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. május 17-én.