A klímaváltozásról szóló közbeszéd többnyire a felmelegedésre és az energiakérdésre összpontosít, miközben a válság ennél összetettebb: a természeti erőforrások kimerülése, a nyersanyagfüggőség és a fogyasztás határainak kérdése is ide tartozik. Gelencsér Andrással arról beszélgettünk, mennyiben fenntartható a mai gazdasági és technológiai modell, milyen tévhitek élnek a zöld átmenetről, és milyen társadalmi következményei lehetnek annak, ha a valós problémákkal továbbra sem nézünk szembe. A légkörkutató akadémikus, a Pannon Egyetem egyetemi tanárának víziója szerint a környezeti, energia- és nyersanyagválság valójában ugyanannak a civilizációs krízisnek a különböző arcai.
isztázzuk először az alapfogalmakat! A klímaváltozás egyenlő a globális felmelegedéssel?
A „globális felmelegedés” fogalma a Föld-légkör rendszerben tárolt energiamennyiség növekedését jelenti, ami 1850 óta egy kis (1940 és 1980 közötti) megtorpanástól eltekintve egyértelműen és folyamatosan zajlik. „Klímaváltozás” alatt pedig ennek következményeként a Föld különböző részein tapasztalható éghajlati változásokat értjük. A különbség az, hogy utóbbi időszakosan és helyenként (például az Atlanti-óceán nyugati medencéjében) lehet lehűlés is, előbbi semmiképpen.
Egyértelmű, hogy a globális felmelegedést kizárólag az emberi tevékenység okozta?
Nem szeretem azt a szót, hogy „okozta”. Ami egyértelmű, az az, hogy az emberi tevékenység olyan hatalmas és sajnos öngerjesztő természeti folyamatokat szabadított el, amelyek már a most tapasztalható felmelegedés nagyobb hányadát okozzák. Olyan, mint amikor egy hógolyót felhajítunk egy hegyre, és visszajön ránk a lavina. A különbség nemcsak elvi: ha mi okoznánk, meg is tudnánk állítani (ha abbahagynánk a kiváltó tevékenységeket), így ez teljesen reménytelen, bármennyire is szeretnénk.
Mit kell tudnunk az erőforrások kimerüléséről?
A modern civilizációnk által használt valamennyi erőforrás véges. Nemcsak a kőolaj vagy a kőszén, hanem az ásványi nyersanyagok, sőt a globális kihasználás léptékében az egyébként megújulni képes természeti erőforrások is. Ezt egy alapvető természeti törvény szabályozza, ami sajnos (vagy szerencsére) megváltoztathatatlan.
A klímaváltozás mellett a fajpusztulás és az ökoszisztémák degradációja önálló, párhuzamos válságként zajlik. Mennyiben tekinthető a biodiverzitás összeomlása a klímaválságtól független, vagy azzal szorosan összefonódó jelenségnek? Valóban civilizációs fenyegetés-e a talaj- és vízrendszerek romlása, függetlenül a hőmérsékleti trendektől?
Sajnos, minden mindennel összefügg, ezek a válságok nem függetlenek egymástól, egy komplex válságrendszer, az ún. polikrízis világában élünk. Például vízkészleteinket egyszerre tudjuk elszennyezni, túlhasználni, miközben hasonlóképpen apasztja őket a klímaváltozás. Ugyanez vonatkozik minden más természeti rendszerre is.
Sokan túlzottan pesszimistának vélik több gondolatodat is. Te erre azt mondod, hogy csak realista vagy, hiszen a tudományos álláspontot képviseled. Komolyabb vitád például az impozáns publikációkkal rendelkező Ürge-Vorsatz Diána CEU-professzorral van, de a nemzetközi klímatudomány súlyosbodó válságról is beszélsz. Nézeteid mögött egyértelmű szakmai konszenzus van, vagy vannak egyedi meglátásaid is a problémákat illetően? Például, amikor civilizációs összeomlásról beszélsz, akkor ezen tudományos előrejelzést értesz, vagy inkább morális-politikai figyelmeztetést?
Amiről én beszélek, az nyilvánosan hozzáférhető adatokból általános iskolai természettudományos ismeretek szintjén belátható; ebben magasabb tudomány egyáltalán nincs. Éppen ezért ezzel vitatkozni sem lehet anélkül, hogy ne tegyük magunkat nevetségessé. Az egy másik szint, hogy ebből milyen üzenetet farag a gazdasági érdekek hálójában vergődő klímapolitika, és e szóban a második tag a hangsúlyosabb. Sajnos, a közpolitikához hasonlóan beleragadtunk az egybites primitív üzenetek csapdájába, ahol elhisszük, hogy ez a valóság. Elég csak a 1,5 fokos felmelegedési célra gondolni, amit 2015-ben tűztünk magunk elé a párizsi klímacsúcson, és hamarosan magunk mögött hagyunk. A klímapolitika a totális illúziók világa, ami lényegében hülyének nézi az embereket és a gazdasági elit érdekeit erősítő üzeneteket közvetít. A civilizációs összeomlás lehetősége sajnos valós, de mivel a társadalmi-gazdasági-természeti rendszerek előrejelezhetetlenek, ez egyelőre részemről csak morális-politikai figyelmeztetés.
Több megszólalásodból az a benyomás alakulhat ki, hogy a negatív folyamatok lényegében elkerülhetetlenek, és az emberiség mozgástere korlátozott. Közben az általad is jegyzett, az MTA oldalán megjelent klímanyilatkozat arra figyelmeztet, hogy a pesszimista üzenetek reményvesztettséget és tétlenséget okozhatnak. Hol húzod meg a határt a szükséges figyelmeztetés és a bénító fatalizmus között?
A valóságnak nincs érzelmi színezete, azt csak mi társítjuk hozzá. Az üzenet letaglózó ereje abban van, hogy a civilizációs válságcunami elől már mi magunk sem tudunk elugrani, nemhogy a gyermekeink vagy unokáink. Mert ez utóbbi nyilvánvalóan eddig sem mozdította meg a társadalmat, hátha az előbbi igen.
Valóban úgy látod, hogy nincs érdemi lehetőség a folyamatok mérséklésére, vagy inkább arról van szó, hogy a jelenlegi technológiai és társadalmi pályán nincs?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy ebben a léptékben és időskálán, a természeti-társadalmi-gazdasági politikai rendszerek tehetetlenségét figyelembe véve, nincs működőképes megoldás a jelenlegi rendszerek keretein belül. A kereteken kívül persze elképzelhetők „megoldások”, ám ezek kivétel nélkül az összeomlás szinonimái.
Mik azok az objektív indikátorok, amelyek alapján azt mondod, hogy már most az összeomlás fázisában vagyunk?
Szerintem ezeket nem kell részleteznem, elég csak körülnézni. Ahogy Wes Anderson Asteroid City című filmjében elhangzik: „A világban minden mindennel össze van kapcsolva, de semmi sem működik.”
Többször utaltál arra, hogy a technológiai mozgásteret a fizikai törvények, a periódusos rendszer elemeinek sajátságai és a kritikus nyersanyagok korlátai szabják meg, azt sugallva ezzel, hogy nem várhatók olyan technológiai áttörések, amelyek megoldanák az energiaellátás, az energiatárolás vagy az üvegházhatású gázok csökkentésének problémáját. Megmagyaráznád ezt?
A legfőbb okok az előbb említett lépték, a rendelkezésünkre álló idő és az erőforrások szétszóródása. Ez utóbbi egy alapvető természeti törvény, megfellebbezhetetlen. No meg az emberi hülyeség, korlátoltság, kapzsiság. Ide Einstein mondása kívánkozik: „Két dolog végtelen, a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az előbbiben nem vagyok biztos.”
Nem túlzás ebből arra következtetni, hogy a jelentős léptékű innováció lehetősége lényegében lezárult? Az elmúlt években több biztató fejleményt láttunk: az akkumulátorkémiák gyors átalakulását, a perovszkit–szilícium napelemeket, a ritkaföldfém-mentes motorokat, valamint a chipipar 3D stacking és chiplet-alapú megoldásait. Hosszabb távon azonban – a periódusos rendszer korlátai ellenére – nem zárható ki alapvetően új technológiák megjelenése, mivel az anyagok emergens tulajdonságai nem vezethetők le közvetlenül az alkotóelemeikből.
Ahogy az előbbiekben szó volt róla, a távoli jövő már nem játszik. Ami most nincs, az már nem fog tudni léptékben megvalósulni. Ráadásul mondjuk ki, hogy a technológiai fejlődés eddig sem a problémák megoldásáról szólt, hanem hogy egyik problémából csináltunk egy másikat.
Az adatközpontok és a mesterséges intelligencia rohamos terjedése az utóbbi években önálló energiafogyasztó tényezővé vált – egy nagy nyelvi modell tanítása több ezer háztartás éves áramfogyasztásával ér fel. Hogyan illeszkedik ez a tendencia a civilizációs krízis képébe? Nem paradox-e, hogy a zöld átmenet koordinációjára szánt digitális eszközök maguk is hatalmas ökológiai lábnyomot hagynak?
Röviden: sehogy. Gondoljunk bele, hogy roppant anyag- és energiaigényű és rendkívül gyorsan amortizálódó infrastruktúrák építésére és működtetésére pazaroljuk el a maradék, rendkívül szűkös erőforrásainkat. Ráadásul ezeket igen nagy arányban értelmetlen dolgokra használjuk. A mesterséges intelligencia kegyelemdöfés az emberiségnek a globális fenntarthatóság szempontjából.
Gyakran beszélsz arról, hogy az elkerülhetetlen jövőre mentálisan kellene felkészülnünk. Mit értesz ezen: passzív beletörődést, vagy inkább olyan pszichológiai és társadalmi alkalmazkodást, amely megőrzi a cselekvőképességet? Milyen konkrét eszközöket tartanál szükségesnek az egyén, a közösség és a politika szintjén ahhoz, hogy ez ne bénító fatalizmushoz, hanem alkalmazkodási képességhez vezessen?
Passzív beletörődést semmiképpen, a sci-fibe illő álmok elvesztését ugyan el kell fogadnunk, de fontosabb, hogy lelkileg és a főleg a társadalom működésének átalakításával alkalmazkodni tudjunk az elkerülhetetlenhez. Összeomlás akkor következne be, ha ez utóbbi nem sikerülne.
Ha a kedvezőtlen folyamatokat nem lehet megállítani, akkor hogyan kellene elosztani a rendelkezésre álló erőforrásokat a megelőzés és az alkalmazkodás között? Nem érhetünk-e el több valós hasznot azzal, ha a szűkülő mozgástérben inkább az elkerülhetetlen változásokra való felkészülésre koncentrálunk – például az infrastruktúra, az élelmiszer-biztonság vagy a migrációkezelés terén –, mint a kibocsátáscsökkentés egyre drágább határköltségeinek hajszolásával?
De igen, a prioritás egyértelműen a társadalmak elemi működőképességének fenntartása lenne, ugyanis, ha ez nem sikerül, akkor a nyakunkba omlik az egész. És akkor mindegy, hogy mi és mennyire fog lassulni száz év múlva, már nem nagyon lesz, aki örüljön neki…
Milyen konkrét infrastrukturális és területhasználati alkalmazkodási lépéseket tartasz sürgősnek? Mire kellene koncentrálni a közlekedési hálózatokban, az építészetben és az épületfelújításban, a településtervezésben és a vízgazdálkodásban?
Rengeteg megalapozott javaslat van ezeken a területeken az asztalon, csak valahogy eddig nem jutott rájuk figyelem és pénz, a politika a népszerű és többletszavazatokkal járó, sokszor a józan ésszel is szembemenő intézkedéseket preferálja. Ezért szoktam azt mondani, hogy a politika lényegét tekintve káprázatmenedzsment. Csak nehogy a szemünk káprázzon, amikor ránk rúgja az ajtót a valóság…
Kritikusan beszélsz a zöld eszme és politika bizonyos irányairól. Pontosan mit tartasz bennük félrevezetőnek, és van-e ezekben olyan, amelyet szakmailag megalapozottnak tartasz?
A zöld átállás ideológiájával az az alapvető bajom, hogy továbbra is a végtelen növekedés abszurd illúzióját ígéri azzal az apró kényelmetlenséggel, hogy bizonyos eszközeinket le kell cserélnünk. Ez így félrevezetőbb, mintha kimondanánk, hogy végesek a fosszilis energiahordozók és az ásványi nyersanyagok, és a civilizációnk túlélését egy ilyen gyorsan szűkülő világban kellene tudnunk valahogy megoldani.
Hogyan érvelnél a szkeptikusoknak, akik szerint a megújulók terjedése önmagában megoldja a problémát?
Én őket nem tekinteném szkeptikusoknak, ők vannak a fősodorban. Már a kifejezéssel is baj van, mi az, hogy megújuló? A napelem nem megújuló energiaforrás, hanem egy egyszerű energiaátalakító berendezés: a napsugárzás energiáját alakítja át villamos energiává. Olyan, mint a vasaló, csak fordítva: az ugyanis a villamos energiát alakítja át hővé. Ki mondaná azt egy vasalóra, hogy megújuló?
A zöld átmenet vitáiból meglepően hiányzik az atomenergia kérdése. Az új generációs kis moduláris reaktorok és a nukleáris fúzió fejlesztései sokak szerint reális alternatívát kínálhatnak. Te hogyan ítéled meg ezt a kérdést?
A nukleáris energiatermelés működőképes, csak roppant drága és hosszú kivitelezési idejű, no meg elsősorban villamos energiát tud termelni. És mint tudjuk, a világ teljes energiafelhasználásának csak ötöde a villamos energia, 60 százaléka döntően ipari folyamatokhoz szükséges magas hőmérsékletű hőenergia, aminek érdemi kiváltása még el sem kezdődött sehol a világon.
Ha a fenntarthatóság feltétele a növekedés, a fogyasztás és az anyagfelhasználás korlátozása, milyen politikailag kezelhető útja lehet ennek?
Én csak egyetlen járható utat látok, ha ezekről a problémákról és korlátokról őszintén beszélünk, kitesszük őket az asztalra. És nem kábítjuk tovább az embereket technófetisiszta lózungokkal, meg zöld ideológiákkal. Egyébként ez a politikusoknak is érdekük lenne, mert akkor a jólét elkerülhetetlenül bekövetkező romlását talán könnyebb lenne az emberekkel elfogadtatni.
Az erőforrásvita egyik fontos aspektusa a népességnövekedés…
Sajnos, ez rendkívül forró téma, mert a világon felhasznált összes energia egyharmada az élelmiszer-termeléshez és -fogyasztáshoz kötődik. Vagyis, ha kimegy alólunk az olcsó és eddig bőséges energia, akkor igencsak komoly problémáink lesznek az élelmezéssel globálisan. Azzal fűszerezve, hogy az éghajlatváltozás és környezetpusztítás erre még rátesz egy-két szívlapáttal, tehát még az ipari forradalom előtti szintre sem igen tudnánk visszatérni. Mindenki gondolja át, hogy ez mit jelenthet.
A szén-dioxid-kibocsátás döntő részét a gazdag országok adták. Milyen alapon várható el a fejlődő országoktól a növekedés korlátozása? Van-e egyáltalán reális esélye egy globálisan igazságos klímapolitikának, vagy ez alapvetően az erőviszonyok kérdése?
A kibocsátáscsökkentést én pótcselekvésnek tartom, a karbonkredit rendszere pedig olyan, mint a búcsúcédulák voltak a középkorban. 1992-ben határozta el a világ, hogy leválik a fosszilis tüzelőanyagokról. Azóta eltelt 34 év, és globálisan 67 százalékkal nőtt a szén-dioxid kibocsátás. Miről beszélünk? De azért volt azóta 30 klímacsúcs, amelyen jól megbeszéltük, hogy nem csináltunk semmit…
Az ipari szén-dioxid-kibocsátás után a kérődző haszonállatok metántermelése a legfontosabb klímatényező, a közlekedést is megelőzve. A marhahúsfogyasztás csökkentése érdemi eszköze lehetne-e a felmelegedés mérséklésének? És milyen szerep juthat ebben a jövőben az alternatív fehérjeforrásoknak, például a műhúsnak vagy a rovaralapú élelmiszereknek?
Racionálisan hangzik, de én ebben sem a szándékot, sem az elfogadást, sem pedig a lépték növelésének lehetőségét nem látom. Az, hogy ki mit eszik, szerintem még a szabadságjogoknál is erősebb, ebbe nemigen lehetne egyetlen országban sem fentről vagy tudományos alapon beleszólni…
Gyakran hangsúlyozod a tehetősebb rétegek felelősségét. Milyen konkrét intézkedésekkel lehetne kezdeni például a repülés, autózás, ingatlanméret, luxusfogyasztás terén?
A pazarlással és a „luxizással” érdemben sok mindent lehetne kezdeni, az olyan léptékű, hogy még a Holdról is látszik. Visszanyesése nem rontaná az életminőséget (sőt még hangulatjavítónak is elmegy), viszont gondoljunk bele, hogy közvetve hány száz millióan élnek belőle. Vagyis kellene valami értelmesebb elfoglaltság helyette. és az átmenet egyáltalán nem lenne fájdalommentes (gondoljunk a Covid-lezárásokra).
Milyen azonnali beavatkozást tartanál a legsürgősebbnek?
Egyet tartanék a legfontosabbnak, az őszinte szembenézést a problémáinkkal. A folyamatos GDP-növekedés és a zöld illúziók „fenntartható fejlődés” feliratú léggömbjét engedjük elszállni. És kezdjünk el gondolkodni azon, hogyan nem fog a fejünkre omlani ez az egész.
Szerinted mi a szakemberek dolga ma: kimondani a kényelmetlen igazságot, mérsékelni a szorongást, vagy mozgósítani?
Székely János püspök úrtól származik az a mondás, hogy „a valóság nem ellenség”. Ha nem tetszik, akkor sem. Ne fessünk helyette másikat, mert nagyon pórul járunk.
Mit szólsz a Trump-adminisztráció klímapolitikájához?
Az előző kérdésre adott válaszomat tudnám itt megismételni. A még nagyobb baj az, hogy a fősodorba tartozó klímapolitika is ugyanezt csinálja, ellenkező előjellel. Ők a klíma-tálibok.
Mennyiben tekinthetőek a jelenlegi fegyveres konfliktusok – köztük az amerikai katonai jelenlét különböző régiókban – az erőforrásokért folyó verseny megnyilvánulásainak?
Ezt a kérdést mindenki válaszolja meg saját maga.
Az utolsó szó jogán tudnál mondani néhány optimista mondatot a mai fiataloknak?
Izgalmas idők várnak ránk, élőben nézhetjük, ahogy recseg-ropog körülöttünk a világ. Tegyünk érte, hogy ne hulljon atomjaira, kapaszkodjunk az emberi értékekbe és közösségekbe, és álmodjunk közösen egy szerényebb, de élhető világot!
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. május 17-én.
