Elemzők, politikusok, az utca népe meditált rajta az elmúlt négy hétben, hogy újrainstallált Fidesz-rezsim következik-e, vagy valódi rendszerváltás. Propagandaszövegnek bizonyul-e a változás ígérete, vagy valóban új úton indul el Magyarország, szakítva a NER irányvonalával, s legfőképpen az elmúlt évtized nepotista, önkényes, hazug, ráadásul külpolitikai szempontból mindinkább elszigetelődő, vállalhatatlanul az autokrata rezsimek felé közeledő, számukra előbb csak gesztusokat tevő, majd őket mindinkább feltétel nélkül kiszolgáló politikájával?

Megannyi kérdés, de az első választ alig több mint tizenkét óra alatt megkapta az ország. Míg a voksolás óta egy-egy odavetett mondat kivételével hallgatásba burkolódzó, híveivel csak a közösségi térben kommunikáló Orbán Viktor első nyilvános interjúját egyfelől nem a valódi sajtónak adta, hanem házi nyelvlógatója, Dopeman podcastműsorában magyarázta a közelmúltat és a jövőt, láthatóan komolyan hadilábon állva a valósággal, egyúttal porig alázva az őt gátlások és erkölcsök nélkül 16 éve kiszolgáló Fidesz-sajtót, kijelentve, hogy számára a Nemzeti Sport mellett a Vadhajtások a kedvenc és irányadó orgánum, fél nappal később az ország házára tizenkét év után ismét kikerült az uniós lobogó, odabent pedig letette az esküt a magyar történelem első roma származású parlamenti alelnöke és második női házelnöke.

Két aktus, két szimbolikus jövőkép: az egyik egy láthatóan mentális problémákkal, téveszmékkel küzdő, és egy kriptonáci/fasiszta, cseppet sem mellékesen szimplán is ordenáré és alpári, orosz propagandát közvetítő portált és gondolatvilágot ajnározó, kurucosnak tituláló, bukott politikai vezetőé, a másik az esélyegyenlőségé, az elfogadásé, Európáé.

Bő fél nap elegendő volt, hogy megindokolja és -magyarázza, mi és miért is történt április 12-én, mire mondott nemet az ország nagyobb része, miért ünnepeltek úgy százezrek az utcákon, mint 1989. november 9-én Kelet-Berlinben a fal leomlásakor, vagy 1956. október 23-án a Városligetnél, amikor Csizma tér lett a Sztálin-szoborból. Noha a NER időben alig harmadannyi ideig tartott csak, mint a szocializmus hazai időszaka, nem feltétlenül tévednek, akik az 1989−90-es rendszerváltáshoz hasonlóan történelmi időkről beszélnek. És nem elsősorban Magyar Péter és az MSZMP óta egyedüli pártként legalább kétharmados többséget kapott Tisza Párt miatt, sokkal inkább a társadalmi ébredést citálva.

A szabad választások történetében egyedülállóan magas részvétel, a korábbi apolitikus rétegek megjelenése, sőt, a végeredményt jelentősen befolyásoló aktivitása az, ami alapján remélhető – és reménykeltő –, hogy harminchat esztendő után végre tényleg lezárul egy korszak, s az ország nemcsak a politikai ígéretek és programok alapján csatlakozik a Nyugathoz, hanem morálisan, gondolkodásmódjában és legfőképpen tetteiben.

Hogy a politika nem a kampányszavak, óriásplakátok, szónoklatok szintjén válik a mindennapok részévé, hanem számonkérhetőségében, kiszámíthatóságában, átláthatóságában, tisztességében, és senki sem kap újabb meg újabb esélyt, ha letér a többség által elvárt útról, hanem azonnal a történelem süllyesztőjébe kerül.

Az április 12-i eufória hullámait elsőként a Tisza lovagolhatja meg, s láthatóan a kormányalakításnál értette is a választói igényt. Így olyanok kerültek pozícióba, akik szakmai és közéleti múltjuk alapján hitelesnek számítanak a többség számára, sőt, az igazságügyi miniszterjelölt beiktatás előtti cseréje a honi politikában idegen – ám annál jobban támogatandó – belátást/beismerést/önreflexiót jelentett. Ahogyan az első miniszterelnöki megszólalás is 180 fokos fordulatot az elmúlt évek nemzeti oldalazásával, hazaárulózásával szemben: egységről, közös országról és felelősségről, utóbbihoz kapcsolódva elszámoltatásról, a felelősök számonkéréséről, bocsánatkérésről beszélt, vagyis csupa olyan dologról, amely egy demokráciában természetes, csak éppen idehaza feledkezett meg róluk eddig a politika.

Magasztos szavak és ígéretek, ahogyan egy ünnepi naphoz dukált. A hétköznapok során tettekkel lehet-kell majd őket megerősíteni. Már megérdemelné az ország.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 11-én.