Polgár Judit minden idők legeredményesebb női sakkozója, aki karrierje során tizenegy világbajnokot győzött le.
1994-ben Linares-ben Kaszparov ellen játszott. A parti végül Kaszparov győzelmével zárult, de máig a sakk történetének egyik legismertebb vitája övezi: a világbajnok az utólagos lassított filmfelvételek alapján egy pillanatra elengedte a figuráját, majd mégis visszavette a lépését, amit a szabályok szerint nem tehetett volna meg. A szabálytalanságot Judit vélhetően észrevette a játszma közben, de nem reklamált.
Polgár Judit nem keresett kifogásokat, nem sértődött meg, nem a múlton rágódott. Alázattal, szorgalommal dolgozott tovább. Fejlődött. És 2005-ben történelmet írt: klasszikus játszmában legyőzte minden idők egyik legnagyobb sakkozóját.
A nagysága nem a hibátlanságában, hanem a jellemében rejlik.
Magyar Péter minden idők legnagyobb társadalmi felhatalmazással bíró miniszterelnöke.
Két év fáradhatatlan munkájával egyesítette a társadalom többségét, és soha nem látott támogatottságot szerezve leváltotta Orbán Viktor rendszerét.
Az elmúlt napok politikai sakkjátszmájában mindketten nyertek, bármit is mondanak az eseményeket kívülről figyelő elemzők és megmondóemberek.
Polgár Judit azért, mert megmutatta, hogy emberileg, szakmailag és erkölcsileg is méltó lenne a köztársasági elnöki tisztségre. Nemcsak azért, mert tizenhat elismert magyar közéleti szereplő ajánlotta erre a feladatra, hanem azért is, mert a kialakult helyzetben felelősségteljes, átgondolt és méltóságteljes döntést hozott – még akkor is, amikor ez nyilvánvalóan nem lehetett könnyű.
Magyar Péter pedig azért nyert, mert megmutatta, hogyan viselkedik egy vezető egy nehéz helyzetben. Vállalta a teljes felelősséget azért, hogy egyesek szerint túl korán állt ki egy olyan jelölt mellett, akit ő maga kiváló köztársasági elnöknek tartott. Nem másokra mutogatott, nem keresett kifogásokat, nem próbált bűnbakot találni. Megőrizte Polgár Judit méltóságát, nyíltan beszélt, végig a jó szándék vezette. Az ehhez hasonló kiállásnak a nyomát nem látni az ellenzék bukott, bújkáló, felelősséget hárító, valóságtagadó politikusai körében.
A magyar társadalom ugyanakkor sajnos veszített.
Elveszítettük annak a lehetőségét, hogy Polgár Judit személyében olyan köztársasági elnöke legyen Magyarországnak, aki politikai táborokon átívelően is tiszteletet vívott ki magának. Olyan ember, aki világszinten bizonyított teljesítményével, emberségével, a gyermekek és az oktatás iránti elkötelezettségével. És aki talán képes lett volna közelebb hozni egymáshoz ezt a megosztott, hosszú évek politikai küzdelmei által szétszakított nemzetet. Olyan elnökünk, aki lehetőséget adott volna arra, hogy társadalomként felülemelkedjünk saját magunkon, azon, hogy másokat a származásuk, a nemük, és nem a teljesítményük és személyes életútjük alapján ítélünk meg.
Hiszem, hogy ebből a történetből mindannyian tanulhatunk. Azt is, hogy a jövő köztársaságielnök-jelöltjei – bárkik is lesznek – már attól a pillanattól kezdve megérdemlik a tiszteletet és a méltóságot, hogy egyáltalán felmerül a nevük erre a szolgálatra.
Mert ez önmagában is olyan megtiszteltetés, amely nagyon kevés embernek adatik meg. És ha valóban új politikai kultúrát szeretnénk építeni, akkor ezt a tiszteletet egymásnak is meg kell adnunk.
