ünnepélyes megnyitóján a Nemzeti Színház előtt 2025. április 25-én (Fotó: MTI/Hegedüs Róbert)
Sokszor jött az életemben, hogy verseket írjak. Sosem tettem, mert a költőket és versfogyasztókat sokkal jobban szerettem. Az egyik versem úgy kezdődött volna, hogy Kisvárda, Kisvárda, magyar színészek golgotája. Valahogy úgy fejeződött volna be, hogy a megfeszítés ma elmarad. Vers nem lett, de kisvárda megmaradt. Igen, kisbetűvel mint jelző.
Kisvárda városa nem hibás. Annak idején, még a szocializmusban kitalálta, hogy meghívja a Magyarországon kívüli, magyar nyelven működő színházakat. Szép és dicséretes kezdeményezés volt. És az akkoriban, közel negyven éve, keveseket zavart, hogy az előadások számára mostohák a körülmények, hogy a színészeknek szánt szállások hasonlítottak egy tsz istállóra. A lelkesedés mindent legyűrt.
Az igazi fénypont 1990-ben volt, amikor a romániai magyar színházak, a Ceausescu-diktatúrát lerázva, ott lehettek. Nekünk, marosvásárhelyieknek, még útlevelünk sem volt. Közös listán voltunk feltüntetve, mint valami úttörő táborban olvasta fel neveinket a határőr azután a négy-öt órás várakozás után.
Emlékszem az elsőre. Rövidnadrágban, a kollégáimmal ültem a rozoga buszban. A várost jelző tábla előtt a társulatvezető megállította a buszt, és felszólított, húzzak hosszú nadrágot. Kicsit értetlenkedtem, május vége volt és roppant meleg. „Azonnal húzz hosszú nadrágot, nem képzeled, hogy megérkezünk, ott vár Göncz Árpád, és te leszállsz rövidnadrágban.” Az átöltözés után folytattuk utunkat a kisvárosban, ahol minden villanyoszlopon lengett vagy három magyar zászló. A kultúrház, bocsánat Művelődési Központ előtt se Göncz Árpád, se senki.
Magányosan lobogott a román zászló, amit a tiszteletünkre tűztek ki, persze volt ott szovjet, jugoszláv és csehszlovák zászló is, a beregszásziak, a kassaiak, a szabadkaiak tiszteletére. Délután, amikor a helyi mazsorettek a fúvószenekar kíséretében bemutatták szalagdobáló tudományukat, megtudtuk, hogy Göncz Árpád már pár napja elment. Így nélküle, de zsúfolt nézőtér előtt eljátszottuk Madách Mózes című darabját. A tapsrend után kiosztották az alakítási díjakat, amiket a társulatvezetők határoztak meg. Minden társulatból két színészt tüntettek ki. Majd, miközben egy helyi zenekar Aradszky László és Korda György dalait játszotta, elfogyasztottuk a virslit mustárral, önfeledten néztük, ahogy a helyiek élére vasalt, többnyire halványzöld öltönyben döcögnek a márványon fehér kötött szvetterben táncoló partnereikkel.
Alvás nem volt, nemcsak azért, mert a nagy történelmi nevekkel ellátott szakmunkás bentlakás négy-, hatágyas szobái kényelmetlenek voltak, hanem azért, mert egyszerre ennyi erdélyi színészt még sosem láttunk. Máig maradandó élmény egy közel tízágyas szoba, ahol a szatmári színészek voltak, és székek híján a szekrényben ülve mulattattuk egymást. Annyi jó színészt gatyában azóta sem láttam. Reggel egyeseknek irány a strand, mások a napi piacra siettek, megpróbálták eladni az otthonról hozott vasalókat, bőrkesztyűket, korondi tárgyakat, hogy csináljanak egy kis forintot, amiből lehetett venni öt literes kiszerelésű, Koccintós névre hallgató szőlő italt és Piroska kivi szörpöt.
Tolulnak az emlékek. A márkában fizető szabadkaiak, a félrehúzódó beregszásziak, előadás még a Szovjetunióban lévő Munkácson. Száz év magány, délelőtti előadás alsós iskolásoknak egy szabolcsi kultúrban, ahol a színészek fele ha befért a színpadra… Az első Kisvárdára látogató magyar kultúrminiszter, Magyar Bálint, aki valóban előadásokat nézett, és leült dumálni a színészekkel, Ráday Mihály lelkes zsűritag rajongása, Teplánszki Katalin és Vajda Márta empátiája…
Aztán teltek az évek, megjelent a magyarországi szakmai középszer felkészületlen, de legalább arrogáns közössége. Sokszor éreztük úgy magunkat, határon túli magyarok, mint valami alkoholfüggő rehabilitációs átnevelőben. Mikor a no name újságba írók magyarázták, hogyan kell színházat csinálni. Persze, persze voltak néha jófejek is, de valljuk be, hogy a kisvárdai fesztivál, nevezhették bárminek, egy jó ötlet szánalmas kísérlete maradt. Elsősorban azért, mert a körülmények, a zsinórpadlás hiánya, a roppant széles színpadnyílás, a lámpák hiánya nem tette lehetővé egy-egy előadás otthoni játszási minőségét. A kollégiumi folyosó és/vagy a zsinagóga színpaddal való ellátása sem teremtett színházi körülményeket. Az előadások kiválasztása sem volt soha igazán átlátszó.
Egy adott pillanatban a magyarországi támogatást ahhoz kötötték, hogy az adott társulat el kellett menjen Kisvárdára. Mert a mélyben volt, hogy forrtak az indulatok. A kritikusok egy része hamar rájött, hogy a dicsérő szavak meghívásokat jelentenek…
A NER-nek és a focinak kellett jönnie, hogy egy rendes szálloda épüljön, és a művésznőket már nem kelljen a műszaknak őriznie a közös kollégiumi zuhanyzó előtt… Mikor azt hittük, nem lehet lejjebb, Vidnyánszky Attila megnyúlt csápjainak sikerült még szánalmasabbra formálni a rendezvényt, ami már Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja névre lett átkeresztelve. A fellengzős név ellenére ennek a rendezvénynek ebben a formában sürgősen véget kell vetni. Persze ha van magántőke, vagy a kisvárdai „tanács” pénzt áldoz a jelenlegi irányvonalnak, ám legyen.
A színházi szakma ideológiától, művészi módszerektől, működési helytől függetlenül valós megméretést, szakmai integrációt, magas minőségű magyar nyelvű színjátszást szeretne. Ha valaki ismeri Nagy Ervint, mondja el neki.
Próbáljon meg szóba állni a Magyarországon kívül élő alkotókkal, mert rájuk mindig hivatkoznak, de igazából csak azokat szólaltatják meg, avagy szólaltatták meg eddig, akik fenntartás nélküli lojalitást tanúsítottak a Vidnyánszky Attila nevű kultúrkomisszárnak. Őszintén április 13-tól vártam azt a hírt, hogy az idei kisvárdai fesztivált a tervezetnél későbbi időpontban, más helyen rendezik meg… Lehet, Szabolcsban még nem tudják, hogy valaminek változnia kellene? Sokan várják, túl minden határon! Jó lenne, ha kisvárda újból Kisvárda lenne!
Végül csak megírtam életem első versét:
Kisvárda, Kisvárda, magyar színész Golgotája,
szállás recseg, légkör fárad,
a művész csak túlélni vágyhat.
Öltöző szűk, a hőség árad,
a remény is lassan elfárad.
Idén végre jó hír marad:
Kisvárda, Kisvárda,
magyar színész Golgotája,
a kereszt áll, a szög is marad,
de a megfeszítés idén elmarad.
