„Habemus Bókam!” – írta Orbán Viktor, s ezzel egyetlen, gondosan idétlen mondatba sikerült belesűrítenie mindazt, ami a Fidesz végjátékáról tudható: a hatalom vallásos önimádatát, a történelmi szerepjátékot, a nyelvi műveletlenséget és a személyi kultusz egyre öblösebb provincializmusát.

Kezdjük a latinnal, bár kétséges, hogy az alkotói folyamat során bárki eljutott idáig.

A Habemus papam azt jelenti: „van pápánk”, szó szerint: „pápánk van”. A papam a papa tárgyesete. (Nem szépen, de nyelvtanilag pontosan: Pápát birtokolunk.) A „Bókam” ellenben sem latinul, sem magyarul nem jelent semmit. Ha a Bóka nevet valaki mindenáron latinosítani kívánná, előbb el kellene döntenie, milyen latin névszói paradigmába erőszakolja bele. A kampánystáb azonban a nyelvtant fölösleges brüsszeli bürokráciának tekinthette, és egyszerűen odaragasztott egy m betűt a név végére. Így született meg a NER-latin: olyan nyelv, amelyet soha senki nem beszélt, de amelyen Orbán Viktor már csalhatatlanul nyilatkozik.

Magyarul a „Bókám” – hosszú á-val – legfeljebb azt jelentené: az én Bókám. Ez legalább nyelvtanilag értelmes volna, politikailag pedig meghökkentően pontos. Mert itt éppen erről van szó. Nem arról, hogy a frakciónak van vezetője, hanem arról, hogy Orbánnak van egy újabb Bókája.

Bókám. Frakcióm. Pártom. Országom.

A birtokos személyrag lassan az egész állam alkotmányává válik.

A történelmi utalás még szerencsétlenebb. A Habemus papam formulával a pápaválasztás eredményét jelentik be. A pápát a bíborosi kollégium választja meg; az elhunyt vagy leköszönő pápa nem ül oda a konklávé elé, hogy közölje, kit tessék egyhangúlag megválasztani. A Fideszben azonban a konklávé úgy működik, hogy előbb megszületik a vezéri akarat, azután összegyűlnek a bíborosok, végül egyhangúlag felismerik, amit mindig is gondoltak. Ez a politikai transzszubsztanciáció fideszes tana: Orbán akarata átlényegül a testület szabad döntésévé.

A katolikus egyházban a fehér füst azt jelzi, hogy a választás megtörtént. A Fideszben a Facebook-fotó jelzi, hogy a kiválasztás megtörtént. Ott a Szentlélek közreműködésében bíznak, itt Havasi Bertalan kommunikációs igazgatóéban. Ott a megválasztott személy új nevet vesz föl, itt elég, ha elveszíti maradék politikai önállóságát.

A hasonlat ráadásul elárul valamit, amit talán nem akart elárulni. Orbán már nem egyszerű pártelnökként képzeli el magát. Ő az, aki megteremti a tisztséget, kijelöli a személyt, kihirdeti az eredményt, majd az eseményt szakrális formulával emeli a profán világ fölé. Egyszerre konklávé, camerlengo, protodiakónus és gondviselés. A testületnek mindössze annyi marad, hogy egyhangúlag végrehajtsa a csodát.

Csakhogy a Habemus papam örömhír. Azt közli, hogy az interregnum véget ért, az üres trón ismét betöltetett. A „Habemus Bókam” ezzel szemben egy politikai interregnum kezdetét jelenti: annak a pártnak az állapotát, amely már elveszítette a kormányzati hatalmat, de még mindig birodalmi liturgiát rendez saját személyzeti döntéseiből. Minél kisebb lett a tényleges hatalom, annál nagyobb lett a szertartás. Minél prózaibb a kinevezés, annál több hozzá a tömjén.

Egy frakcióvezetőt választottak. A bejelentés hangja mégis úgy szól, mintha Szent Péter utóda lépett volna ki a loggiára.

Ez a bukott hatalmak jellegzetes esztétikája. Amikor már nincs birodalom, marad a bíborpalást. Amikor megszűnik a kormányzás, megkezdődik az önkanonizáció. Amikor a történelem elindul nélkülük, történelmi jelmezbe öltöznek, hátha a brokát elfedi a vereséget.

És természetesen ott a névvel való tréfálkozás infantilis közvetlensége is. Az alattvalói nyilvánosság ilyenkor köteles felismerni a vezér káprázatos humorát. Nevetni kell azon, hogy a papam helyére odakerült a „Bókam”. Ez volna a politikai szellemesség: egy kétezer éves intézmény, egy több mint hétszáz éves formula és egy európai kultúrát végigkísérő liturgikus hagyomány találkozik egy kocsmai névragozással.

A poén mélysége nagyjából akkora, mint amikor valaki azt mondja: Veni, vidi, pacal.

Ám a „Habemus Bókam” mégis fontos mondat. Tökéletesen megmutatja, hová jutott a rendszer. A kezdetekkor polgári Magyarországról beszélt. Később nemzeti együttműködésről. Azután történelmi küldetésről, keresztény civilizációról, birodalmak harcáról. Végül maradt egy rosszul ragozott latin szóvicc, egy közös Facebook-fotó és egy egyhangú szavazás.

Ez a Fidesz végjátéka: a hatalom eltűnt. A póz maradt.

Habemus Bókam. Van Bókájuk. Országuk nincs.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. július 21-én.