Van, ami könnyen lemosható, és van, ami nem.
Ursula K. Le Guin Akik elhagyták Omelast című novellájában Omelasz boldog és virágzó város. Lakói szabadok, műveltek, elégedettek. Ennek a szép világnak azonban ára van. Egy sötét pincében nyomorúságban tartanak egy gyermeket. Omelasz békéje és jóléte valamilyen különös törvény szerint az ő szenvedésétől függ. Ha kiengednék, véget érne a város boldogsága.
Minden városlakó tud a gyermekről. Értik, hogy jólétük feltétele az ő nyomorúsága. Amikor az omelaszi fiatalok már elég idősek ahhoz, hogy ezt megértsék, megmutatják nekik a pincébe zárt gyermeket. Először megdöbbennek, tiltakoznak és sírnak. Később a legtöbben elfogadják, hogy egyetlen gyermek szenvedése mégiscsak kisebb rossz, mint egy egész város boldogtalansága. Hazamennek, és tovább élik tisztességes életüket.
Vannak, akik ezt nem bírják elviselni. Elhagyják Omelaszt. De a gyermeket ők sem szabadítják ki.
Itt ér véget Le Guin novellája. Mi azonban képzeljük tovább a történetet!
Tegyük fel, hogy egyszer véget ér Omelasz régi rendje. Kinyitják a pince ajtaját, és elhatározzák, hogy felelősségre vonják a bűnösöket. Elítélhetik azt, aki bezárta a gyermeket, aki őrizte, éheztette vagy bántalmazta. Nekik és tetteiknek nevük van, bűnük bizonyítható.
De mit kezdjenek azokkal, akik tudtak a gyermekről, elfogadták szenvedését, és közben haszonélvezőként élték az életüket? És azokkal, akik nem tudtak megbékélni vele, de ahelyett, hogy kinyitották volna a pince ajtaját, csendben elhagyták a várost?
Rajtuk nem talál fogást a törvény. Némelyek maradtak, mások elmentek. Az egyik csoport együtt élt a bűnnel, a másik elfordította tőle a tekintetét. A gyermek azonban a pincében maradt.
A büntetés csak egyéni lehet, Omelasz bűne azonban közös. Ha mindenkit megbüntetnek, akinek bizonyítható a személyes bűne, az igazságszolgáltatás elvégezte a dolgát. De vajon megtisztult-e ettől Omelasz?
Omelasz közel van.
A szerző facebook-bejegyzése 2026. július 21-én.
