A hajótörést egyedül Lord Robinson éli túl. A víz kiveti egy lakatlan szigetre, ahol csak tíz év elteltével találnak rá. Megmentői ámulva szemlélik azt a három házat, amelyet időközben lord Robinson felépített.
– Az ég szerelmére, minek épített három házat? – kérdik tőle. – Az elsőben lakom – magyarázza a lord. – A másodikban van a klubom. – És a harmadik? – nyaggatják a kíváncsiskodók. – A harmadik épületben van az a klub, ahová soha be nem teszem a lábam.
A fenti anekdota mintegy szemlélteti a brit szigetlakokban évszázadok során kialakult életszemlélet bizonyos vetületét. Jókora túlzással ugyanis azt mondják, hogy minden valamirevaló angolnak van egy klubja, ahol nyugodtan pipázhat és teázhat, s közben zavartalanul cseveghet, kedvére fejtegetheti elképzeléseit, mindenki egyetért vele, hiszen az övétől eltérő nézeteket valló honfitársai más klubba járnak, ahova viszont ő „soha be nem teszi a lábát”. S bár a második világháború után a britek szokásait és életmódját szinte egyvégtében ostromolják különféle külső erők és befolyások, bizonyos hagyományok mégis makacsul tartják magukat. Tradíció például, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezérét a kormány fizeti.
Ugyanolyan hagyomány az is, hogy a választásokat legkorábban az Alsóház feloszlatását követő tizenhetedik napra lehet kiírni, nem számítva be a vasárnapokat és a hivatalos ünnepnapokat. Rendes körülmények között a szigetországban ötévenként rendeznek általános parlamenti választásokat, ami tulajdonképpen az Alsóház tagjainak megválasztását jelenti. A kormányfő azonban javasolhatja a királynőnek a parlament korábbi feloszlatását és idő előtti választások kiírását.
Ilyen időnap előtti választásokra került sor Edward Heath konzervatív miniszterelnök kezdeményezésére február 28-án. Íratlan szabály, hogy a soron kívüli erőpróba időpontját személyesen a kormányfő határozza meg. Ez a szabály nyilvánvalóan mindenkor helyzeti előnyt biztosít a kormányon levő párt számára. A Daily Telegraph című londoni lap ezt úgy szemléltette, hogy a rajtvonalnál három versenyzőt, Edward Heath-t, Harold Wilsont és Jeremy Thorpe-ot, a Konzervatív, a Laburista, illetve a Liberális Párt vezetőjét sorakoztatta fel, a startpisztolyt azonban nem a bíró, hanem a versenyzők egyike, Edward Heath, tartotta a kezében.
A törvényhozói mandátum jövő év júniusáig volt érvényes, a konzervatívok tehát az említett időpontig kormányon maradhattak volna, anélkül, hogy idő előtti választások kiírásával kockáztassák vezető helyzetüket. Miért sütötte el hát mégis Edward Heath 16 hónappal korábban a startpisztolyt?
„Nagy-Britannia az utolsó negyedszázad legsúlyosabb válságát éli át” – ismerte el a választásokat megelőzően Anthony Barker, az akkori kormány pénzügyminisztere. Csakugyan: a szigetország helyzete a második világháború után alighanem most a legsúlyosabb, az elégedetlenség most a legerősebb. Január elejétől a konzervatív kormány három napra rövidítette az ipari dolgozók nagy többségének munkahetét. Ennek megfelelően természetesen csökkent a dolgozók keresete is. A munkanélküliek számát most több mint kétmillióra becsülik. Ugyanakkor az egész lakosságot sújtja az energiafogyasztás korlátozása, a fokozódó infláció, a fontsterling 20 százalékos árfolyamcsökkenése, az élelmiszerárak egy év alatt bekövetkezett 18 százalékos emelkedése. Csupán január hónapban mintegy 380 élelmiszer- és iparcikk ára növekedett.
Ilyen körülmények között megsokasodtak a sztrájkakciók. Az energiaválság közepette érthető okokból a legnagyobb figyelmet a szénbányászok küzdelme vonta magára. Múlt év novemberében több mint 270 000 szénbányász túlórabojkottot hirdetett, mivel a konzervatív kabinet visszautasította bérkövetelésüket. A bányászok, akik Angliában valaha a legjobban fizetett munkáskategóriához tartoztak, azzal támasztották alá béremelési igényüket, hogy az 1972. évi országos sztrájkjukban kiharcolt fizetésemelésüket felemésztette az infláció, aminek következtében a fizetési ranglista 16. helyére estek vissza. Edward Heath kabinetje tagadta, hogy a bányászok jövedelme alacsonyabb lett volna a többi, iparág dolgozóinak fizetésénél, követelésüket tehát alaptalannak nyilvánította.
Amikor meggyőződtek, hogy a túlórázás megtagadásával nem tudják kiharcolni követelésük teljesítését, a bányászok február 10-én országos méretű sztrájkot hirdettek. Ezt követően Edward Heath felkérte a királynőt a parlament feloszlatására. Bizonyos összefüggés volt tehát a bányászsztrájk és az idő előtti választások kiírása között.
A rendkívül súlyos gazdasági helyzetben a Konzervatív Párt vezetősége a bajokért a túlórázást megtagadó, majd pedig általános sztrájkot hirdető bányászok és általában a szakszervezetek s a velük azonosított Laburista Párt nyakába próbálta varrni a felelősséget. A konzervatívok választási taktikájukat arra alapozták, hogy a fűtés-, világítás- és közlekedéskorlátozásért, valamint a munkahétcsökkentésért, amely a 40 millió szavazópolgár túlnyomó többségét sújtotta, a jobb élet- és munkakörülményekért küzdő dolgozókat okolták. A konzervatívok választási kampányának irányítói azzal fenyegették a szavazókat, hogy laburista győzelem esetén csak súlyosbodna a helyzet. Egy konzervatív tévéadás például úgy tüntette fel a Laburista Párt választási programját, mintha Wilsonék államosítással fenyegették volna a kisemberek bankbetéteit, hiteleit, biztosítási kötvényeit, családi házait. A televíziós közvetítés ezt úgy próbálta a nézőkbe sulykolni, hogy a képen megjelent egy kéz és összetépett egy családi otthont ábrázoló plakátot. (Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a laburisták választási manifesztuma csupán bizonyos kulcsfontosságú iparágakra, a legnagyobb vállalatokra vonatkozóan ígérte az állami ellenőrzés kiterjesztését.) A konzervatívok megpróbálták kihasználni azt a körülményt, hogy már a túlóra-megtagadás miatt körülbelül 40 százalékkal csökkent az ország széntermelése. Amit könnyen lehetett dramatizálni, hiszen a brit erőművek 70 százaléka szenet használ. A bányászokat és általában a sztrájkolókat a konzervatív lapok a „nemzet ellenségei”-nek nevezték.
Edward Heath tehát úgy vélte, hogy pártja ellen dolgozik az idő, ezért „előre menekült”.
A háromhetes választási kampány idején a Laburista Párt megkísérelte rábizonyítani a konzervatívokra: készakarva provokálták ki az összeütközést a bányászokkal, mert mesterséges válsághelyzetben akartak parlamenti választásokat tartani, hogy a közvélemény figyelmét eltereljék a tényleges válságról, amelybe három és fél éves kormányzásuk során juttatták az országot. Ilyen tekintetben a laburistáknak kapóra jött, hogy a választási harc finisében a bérviszonylagosságokat vizsgáló bizottság bejelentette: a bányászok jövedelme 8 százalékkal alacsonyabb a többi iparág dolgozóinak fizetésénél. A konzervatív kabinet említett visszautasító érvelése tehát hamis adatokra épült. A hiba eredetileg az állami bérhivataltól, a Pay Boardtól származott, amely a bányászok jövedelmébe beleszámította a szabadságidejükre kifizetett pénzt is, holott ezt más szakmáknál elkülönítették a munkabérektől. A laburisták bebizonyították továbbá, hogy az országban tulajdonképpen nincs szénhiány, az erőművek bőséges széntartalékokkal rendelkeznek, ezért az elektromosenergia-szolgáltatást nem fenyegeti semmilyen veszély. Egyébként is a megrövidített munkahét sokszázszorosan többe került az országnak, mint amennyi béremelést a bányászok követeltek.
A választási kampány az utóbbi évtizedek legelkeseredeilebb politikai harcát eredményezte, amelyből – minimális előnnyel – a laburisták kerültek ki győztesen. A 635 tagú Alsóházban a laburisták 301 mandátumot, a konzervatívok 296-ot, a liberálisok 14-et, más kisebb pártok pedig 24-et szereztek. A brit történelemben hosszú évtizedek óta nem volt példa rá, hogy egyik nagy párt sem tudta megszerezni az abszolút többséget. Bár a konzervatívok veszítettek az alsóházi mandátumokért folytatott harcban, megpróbáltak továbbra is kormányon maradni. E célból koalíció létrehozását javasolták a liberálisoknak. Az egyezkedés azonban nem járt eredménnyel, mivel Jeremy Thorpe pártja nem mutatott hajlandóságot koalícióra lépni azokkal, akikkel még együttesen sem alkothatott volna többséget az Alsóházban. Edward Heath kénytelen volt benyújtani lemondását, s II. Erzsébet királynő Harold Wilsont, a laburisták vezetőjét bízta meg a kormányalakítással.
Edward Heath arra alapozta kormányon maradási manővereit, hogy pártja – kevesebb alsóházi mandátuma ellenére – mintegy 260 000 szavazattal többet kapott a választásokon, mint a Laburista Párt. A február végén lezajlott erőpróba egyébként felszínre hozta a brit választási rendszer fonákságait, mindenekelőtt azt, hogy a konzervatívoknak és a laburistáknak kedvez. Elegendő megemlíteni, hogy miközben egy megválasztott laburista képviselőre 39 000 szavazat esik, egy konzervatív képviselőre pedig 10 000-rel több, addig egy liberális alsóházi tagot – átlagban számolva – 433 000 szavazat juttatott mandátumhoz. A brit kommunisták több ízben is felhívták a figyelmet, hogy a választások jelenleg érvényben levő rendszere eltorzítja a tényleges erőviszonyokat.
A laburista pártvezér „egyszínű”, tehát kisebbségi kabinetet hozott létre. Ez pedig azt jelenti, hogy az ellenzékben levő pártok képviselői szövetkezve bármikor leszavazhatják a kormányt. A brit sajtó már megfogalmazta a kérdést: vajon ürügy lesz-e ez a választási ígéretek betartásának elodázásához? A választ a jövő adja meg. Az viszont már most biztos, hogy – noha a laburista kabinetnek sikerült véget vetnie a bányászsztrájknak és ismét bevezette a teljes munkahetet – a politikai helyzet továbbra is rendkívül labilis marad. S a kiút?
Valószínűleg újabb, idő előtti választások kiírása.
Megjelent A Hét V. évfolyama 11. számában, 1974. március 15-én.