Nemzeti kultúráknak éppúgy van egyszavas minősítésük, mint a nemzetek történelmének és etnikai sajátosságainak. S mivel a tudományosság e szűkítve hamisító „köztudat” helyesbítését is jelenti, meglepő, ha a sommás megjelölést a későbbi kutatások találónak minősítik és megerősítik. A lengyelséghez rögtön a romantikát társítjuk, s nem is tévesen, hiszen a jelenséget a neves irodalomtörténész és esztéta, Kazimierz Wyka a VII. szlavisztikai kongresszuson az elmúlt évben tartott előadásában, majd írásban is kultúrtörténeti apodiktumként fejtegette. Wyka professzor szerint a lengyel művelődés valóban fő vonulatának tekinthető romantikát kialakulásának körülményei, későbbi változásai és mindmáig tartó kisugárzása egyaránt megkülönbözteti mind a többi szláv irodalom romantikájától, mind e stílusáramlattól mint európai jelenségtől általában. Elsősorban is azáltal, hogy nemcsak irodalmi-művészeti síkon hatott, hanem átfogta és alakította a lengyel nemzeti művelődés egészét. Létrejöttében a többi szláv irodalomtól eltérően irodalmon kívüli tényező, a népiesség játszotta a főszerepet. Új műfajok születnek, és a kor jellegzetes kultúr-szociológiai jelensége – amely egyébként a szomszédos országokban is észlelhető – az olvasótábor kiszélesedése, demokratizálódása. „Az első ember, akinek őszintén tetszettek ezek a versek, a nyomdai szedő volt, aki elhozván a korrektúralapokat, rajongva áradozott róluk” – írja Mickiewicz az akkor megjelent Balladák és románcok című kötetével kapcsolatban.
A tragikus kimenetelű 1830. novemberi cárellenes felkelés után bontakozik ki egyre jobban a lengyel romantika mindaddig csak erőtlen társadalmi szerepe. Wyka úgy véli, ha ez a történelmi megrázkódtatás nem következik be, a romantika talán pusztán irodalmi áramlat marad Lengyelországban, kifejezettebb népi vonásokkal. Így azonban nemzedékek eszmevilágára kiható kultúrfolyamattá vált. Az emigráció körülményei között azután az irányzat teljesen új történelmi-kulturális hivatást töltött be.
A tízezernyi kivándorló között voltak a vezető írók, Mickiewicz, Slowacki, Norwid, Kresinski és mellettük – Chopin is. E csoportnak a kortárs európai forradalmi áramlatokhoz fűződő kapcsolatairól azonban korszerű módszertani igényeknek megfelelő összefoglaló művek még nem születtek, állapítja meg a szerző, s hozzáteszi, hogy ezt a második világháború idején elpusztult dokumentumok hiánya nagyon is megnehezíti.
A korszakra jellemző, hogy a dráma lesz az uralkodó műfaj. A mai európai színházban megszokott költői jelképet, az elhallgatást, az összevonásos rövidítést és a „szövegközi” utalást napjaink lengyel nézője a hazai hagyományokkal megegyező formai eszköznek érzi.
A lengyel romantikát mint sajátos kultúralakzatot azonban, mint jeleztük, a népek tavaszát megelőző években nem pusztán irodalmi tényezők határozták meg. Hatott a jobbára hegeli fogantatása filozófiai rendszerekre, a zenére és a festészetre. A krakkói irodalomtörténész megállapítása szerint ezeknek az együttes és egymásba fonódó szövedéke adja meg a lengyel romantika sajátos jellegét.
Kazimierz Wyka álláspontja tehát az, hogy a romantika egységesítő hatása maradéktalanul csak a lengyeleknél érvényesült; egyebütt csupán általános jellegű „korrespondenciát”, hatékony kapcsolatokat teremtett az egyes művészeti ágak közt.
A romantika „hőskora” után Lengyelországban továbbra is fennmarad annak legendája. Slowacki szerint: végzetes ereje. Wyka professzor „tövis”-nek nevezi, amely máig ott van nemcsak a lengyel művészetben, hanem a lengyelek természetében, tudatában és társadalmi magatartásában is. Ennek igazolására egy nemrég megjelent művet említ, Marta Pivinska A romantikus legenda és a gúnyolódók című könyvét, amelynek érvanyaga egyértelműen jelzi, hogy a romantika ma is ellentétes viszonyulásokat vált ki.
Esszéje végén Wyka igyekszik a „képződmény” fogalmát meghatározni a nemzeti kultúra vonatkozásában. Szerinte a lengyel romantika lényege és szerkezete nem határozható meg stílus, áramlat, filozófiai szemlélet fogalmával vagy ehhez hasonlókkal, ezért használja a „társadalmi képződmény” kifejezést. Találó geológiai hasonlattal a nemzeti művelődés soktellérű képződményének nevezi a romantikát, amelynek a mélyén fontos értékek és máig ható erők rejlenek. „Tépjük fel ezt a kérget, és hatoljunk le a mélybe” – idézi a szerző Mickiewiczet, mert nézete szerint a romantika a közép-kelet-európai népek művelődési életében eléggé közös jelenség, amelynek további vizsgálata számos történetfilozófiai és kultúrpszichológiai kérdésre is választ adhat. Ehhez azonban olyan összehasonlító kutatásra van szükség, amely ezt az egész területet átfogja. (Literatura. Varsó, 1973.)
Megjelent A Hét V. évfolyama 11. számában, 1974. március 15-én.