A hatalom megszállottja (copyright by Stefano Bottoni) ellenzékben is az marad. Nincs az választási vereség, ami kigyógyítaná ebből. Hiszen ő soha, de soha nem adja fel…
Ezért van, hogy Orbán Viktor szembenézés, megújulás helyett – előbbit persze néhány retorikai patronnal letudva – azon mesterkedik, hogyan maradjon továbbra is játékban mint a bukott állampárt megkerülhetetlen, hovatovább örökös vezetője. A hétvégi mutatvány a lényeget tekintve sikeres volt: egyedüli jelöltként, magas szavazati aránnyal újabb egy évre elnökké választotta a Fidesz kongresszusa. És a mind erőteljesebb kritikus hangok ellenére az ő forgatókönyve szerint zajlott az esemény.
A volt miniszterelnök magatartása, gesztusai paradox módon ugyanazt jelzik, mint amit a Tisza Párt és a mögötte álló sokaság hirdet: a következményeit tekintve nem a konszolidált demokráciák váltógazdaságában megszokott kormány-, hanem rendszerváltás történt április 12-én. Hiszen maga Orbán sem tekintette, tekinti immár bomlófélben lévő rendszere legitim szereplőjének Magyar Pétert. Ezért nem volt hajlandó vele (sem) nyilvános vitában megküzdeni a választók bizalmáért, ezért vonta ki magát 1990 óta példátlan módon a kormányzati átadás-átvétel folyamatából. És ma is a külső beavatkozás történetével próbálja elfedni hívei elől a letaglózó vereség belső, társadalmi okait.
Megjegyzése, miszerint a Fidesz ma nem alkalmas arra, hogy sikeres ellenzéki párt legyen (vajon ki miatt nem?), illetve a kormánnyal szembeni ellenállás megszervezéséről szóló szavai éles ellentétben állnak Gulyás Gergely frakcióvezető „hitvallásával”. Az egykori kancelláriaminiszter ugyanis kinyilvánította, hogy a Tisza-kormány normális ellenzéke kívánnak lenni. Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy más a pozíciójuk és a szerepük a parlamenti képviselőknek és a mandátumukat fel nem vett fideszes vezetőknek. Orbán a „normális ellenzékiség” útját aknázta alá azzal is, amilyen frakciót bindzsizett Gulyás Gergely mögé.
Nem az a kérdés, hogy a Fidesznek Orbán Viktorral lesz-e esélye valaha revánsot venni (aligha), hanem hogy sikerül-e hosszabb távon konszolidált viszonyokat teremteni a magyar politikában. Ha valamiben, hát utóbbiban biztosan nem érdekelt az „utcai harcos”. A volt miniszterelnök nagy terve a rendszeren kívüli „ellenállás” megszervezése, maga előtt tolva természetesen mindazt, ami egykori táborából megmarad, beleértve (még) az általa kreált közjogi „méltóságokat”.
Ha már Európában nem lehet, itthon akar bot lenni a küllők között. A magyar politika bajkeverője. Remélhetőleg egy hosszúra, túl hosszúra nyúlt politikai pályafutás kudarcos, utolsó epizódjának a kezdetét láttuk a hétvégén.
