Nem tudom, ki hogy van vele, de én havonta veszek bérletet, mert a csoda se tudja, mikor kell ide vagy oda rohangálni. Ma is lementem bérletet venni a Délibe, két kedves hölgy fogadott, mivel én sem vagyok már fiatal, mondjuk úgy: nálam fiatalabbak.
– Kezicsókolom, egy megyebérletet szeretnék vásárolni. De lehetne úgy, hogy ne legyen vármegye?
Kitört valami, amit a finom mosolytól a harsány röhögésig tudnék kategorizálni.
– Egyelőre azt írja majd rajta, hogy vármegye, de igaza van, minket is zavar.
Kedves mosoly, semmi gond: de hazafelé eszembe jutott valami. Egy japán hadifogságba esett brit tiszt nem túl ismert emlékiratából egy bekezdés:

„Mikor a Tenno bejelentette a kapitulációt, engem a pöcegödörtisztítástól berendeltek a parancsnokságra. Azt hittem, ki akarnak végezni, bár ezt kétségtelenül megtehették volna egyszerűbben is. Mint rangidős parancsnoknak, nekem adták meg magukat. A megadást elfogadtam, és mivel Burmában voltunk, átmenetileg a fogoly tisztikar őrizetére bíztam – az elfogott tisztikart. A japán közlegényekkel épp úgy nem tudtam semmit sem tenni, mint ők mivelünk, jobban mondva azt nem akartam, amit ők műveltek, de gondoskodtam arról, hogy életben maradjanak. Mikor a japánok megadták nekem magukat – ezt nem illendő megjegyeznem – úgy éreztem, görög istenek énekelnek a fejemben.”

Ne feledjük, az illető brit tiszt Oxfordban végzett, mármint Sandhurst [Királyi Katonai Akadémia – szerk. megj.] előtt, ott nem csak latinul, ógörögül is kell tudni.
Hát nekem is megszólalt egy régi vers a fejemben a vármegyéről.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Hát, az új magyar csodákat der speciel a sajtó várja leginkább, de nem csak a sajtó: épp tegnap írta valaki, akit tisztelek és kedvelek, hogy mire újból lesz megfelelő adózás, addigra pont négyszer fog éhen halni.
A saját helyzetemről nem is ejtenék szót, az a bizonytalan helyzet miatt nem rossz, hanem szó szerint reménytelen, oké, értem, hogy nincs mindenre idő, most sietni kell, aztán később is, máskor is, ha eddig megéltetek, éljetek meg ezentúl úgyszintén… ennek az az akadálya, hogy más dolgokat kell sürgősen elintézni.
Értem és megértem.

De azért Rákóczi sosem felejtette el, hogy kurucok nélkül nehéz lett volna hadat viselnie.
Gyakorlatilag nincs megoldás a helyzetünkre, még segítséget sem lehet kérni, a Huppára még három hónapig van pénz, a Zóna már tavaly december óta csak pénzbe kerül, jövedelmet nem hoz, mint szabadult szegénylegény tényleg azon gondolkodom, hogy megtanulok lovat lopni az Alföldön, csak ahhoz előbb jobban kéne tudnom lovagolni, mint arra képes vagyok.
Na, mindegy. Ha nem is görög istenek, szekszárdi zenészek énekelhetnek a fejemben és ez – amúgy és társadalmi szempontból – igenis győzelem. Örvendek is neki.
De velünk, kurucokkal mi lesz?
Kapunk majd szép temetést?

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. június 2-án.