Nehéz nekiugrani ennek az írásnak, mert könnyen meglehet, hogy mától egy ideig nem lesz Népszava. Mielőtt részletekbe mennék, szeretném jelezni: ez a gazdaságinak nevezett döntés sokkal komolyabb következményekkel jár, mint gondolnánk. A magyar kultúra – és nem csak a magyar sajtó – egy részét végzi ki a Mediaworks így, a tökéletes csőd felé rohamléptekben sietve.
Ráadásul a dolog elég nehezen igazolható gazdasági érvekkel, ha tekintetbe vesszük az általános gazdasági helyzetet, különösen a Mediaworksre nézvést. De lássuk először is a tényeket a Media1 nyomán.
Azt írja a lap hivatalos közleménye, miszerint:
„Megpróbálják kivégezni a Népszavát
A létünkért küzdünk, a Fidesz fennhatósága alatt működő Mediaworks felmondta a nyomtatott újság nyomdai és terjesztési szerződését.A létéért küzd a Népszava. Nem először fordul ez elő a 153 éves lap történetében; a másfél évszázad alatt volt már rá példa, hogy egy ideig nem jelent meg az újság. A Népszava mégis túlélt világháborúkat, forradalmakat, válságokat, cenzúrát, betiltásokat, politikai rezsimváltásokat, sőt, gyilkosságokat is.
Most megint a Népszava létezése került veszélybe. Az újság jelentős tartozásokat halmozott fel a nyomda és a terjesztő cég felé. Mindkettő a Fidesz fennhatósága alá került Mediaworks tulajdona, amellyel korábban is tárgyalásban álltunk a törlesztésről. A választási eredmények ismeretében azonban a cég hangnemet váltott, és a pünkösdi hétvége előtt teljesíthetetlen ultimátumot adott.
A csütörtöki napon pedig a Mediaworks, amely egyben a Magyar Nemzet kiadója azonnali hatállyal felmondta a szerződéseinket és jelezte:
nem nyomtatja ki és nem terjeszti tovább a Népszavát, azaz már lapunk május 29-i, pénteki száma sem jelenhet meg.
A Mediaworks lépését ellenségesnek tartjuk, kiváltképp, hogy egy nyomdai, és terjesztési szempontból is monopolhelyzetben lévő cégről van szó, amely ráadásul szintén fenntart egy napilapot.
Kétségtelen tény: az elmúlt években az előfizetői díjak mellett az állami hirdetések tartották életben a lapot, a tavalyi évben azonban elmaradoztak ezek.”
Itt álljunk meg egy kicsit, pár magyarázó szóra. Kezdjük azzal, hogy manapság nyomtatott, tehát „print” lapot kiadni nem a legjobb üzlet. Én magam még akkor is meggondolnám, hogy belevágjak-e, ha maga a brunei szultán adná az induló tőkét és a bankgaranciát. A magyar nyomdák ugyan egyáltalán nem dolgoznak drágán, és tapasztalatom szerint – márpedig van ez ügyben szakmai tapasztalatom – kiváló, példaszerű munkát végeznek, hacsak valamit nagyon el nem cseszünk. Ám ennek az elcseszésnek az egyik leggyakrabban elkövetett módja, az, ha nem nézünk utána, honnan és mennyiért szerzik be a papírt.
Hát igen, papír nélkül nincs print lap, de a kilencvenes években a Kurírnál alaposan megtapasztaltuk, hogy két lehetőségünk volt: vagy olcsó a papír, mert orosz, és inkább ne kérdezzük, miből készül, szerintem kivégzett mensevikek egyenruháiból, vagy jó a papír, mert finn, de az bizony drága. Ez azért kínos, mert maga az olvasó is megszenvedi: garmadával jöttek a levelek, miszerint a lap jó, de „fogós”, magyarul fekete lesz tőle az olvasó keze. Tény, hogy az orosz újságpapír nem szívja be a nyomdafestéket, pár perc dörzsöléssel magát a teljes írást is el lehet róla tüntetni egy papírzsebkendővel (így születhetett a Nagy Szovjet Enciklopédia is, amit első megjelenése után nyolcszoros terjedelemben módosítottak és időnként ki kellett belőle vágni pár tucat oldalt is). Mindenesetre egy napilapnál ez nem mindegy.
A másik sarkalatos kérdés a terjesztés problémája. Ugyanis mondjuk van egy csomó kinyomtatott lapunk, de ezt valahogyan el is kéne adni, ez elvileg az újságárusok dolga, meg hát létezik előfizetés is (egyre ritkábban fordul elő). Nos, a Népszava piaci ára 500 forint volt, ami egy kávé vagy egy olcsó sör bolti ára, szerintem nem nevezhető drágának, de a példányszám… 2009-ben még húszezret adtak el belőle naponta, azóta nincsenek pontos adataim, de csodálnám, ha elérték volna ennek a felét. Nem azért, mert rossz lett volna a lap, hanem azért, mert nem vesznek print újságot az emberek.
Jó, de akkor miből élt meg a szerkesztőség 65 munkatársa? Gyakran a semmiből… folytassuk a közleményt.
„A kormányzati hirdetések befogadásáról a lap tulajdonosai döntöttek, a szerkesztőséget nem vonták be a folyamatba. Ezzel együtt a szerkesztőségnek határozott fellépéssel sikerült visszautasítania a legaljasabb hirdetéseket, amelyek például bábjátékosként ábrázolták Soros Györgyöt vagy hazug vádakkal támadták Ursula von der Leyent, Volodimir Zelenszkijt és Magyar Pétert. A visszautasítást minden esetben egzisztenciális fenyegetés követte, de a szerkesztőség kitartott az elvei mellett.
Az állami hirdetések miatt sok támadás ért bennünket, de sosem érte kritika a tartalmat. A Népszava az maradt, ami volt: baloldali újság. Az elmúlt tizenhat évben is következetes kritikusa volt az Orbán-rezsimnek.
Kritikus független lapként létezett akkor is, amikor még élt a Népszabadság, és annak galád elsöprése után is, befogadva és publikálási felületet adva a kivégzett szerkesztőség több tucatnyi tagjának. Tettük a dolgunkat, ahogy azt erkölcsi és szakmai megítélésünk diktálta. Nem kollaboráltunk, nem alázkodtunk meg: a szerkesztőség, a lap munkatársai egyenes derékkal, következetes, kritikus attitűddel írták a cikkeiket.”
Nos, a hirdetések. Elvileg egy lapnak ebből kéne élnie. Még élénken emlékszem arra a botrányra, ami 2012-ben tört ki, azért, mert a Népszava leközölt egy Közgép-hirdetést. Eltartott kisujjal kiabálták sokan, hogy „ez árulás”. Igen, csak akkor már olyan fél éve egyáltalán nem volt fizetés a lapnál. Se sok, se kevés, se semennyi, nem volt pénze senkinek sem. Másfelől meg az illető hirdetés a Margit-híd felújításáról szólt, nem volt benne semmi vállalhatatlan, és utána hosszú ideig – lett fizetés, mert nem tapsolták el a pénzt, hanem szépen beosztották. Ennek viszont létezett egy ellenpéldája is: 2017-ben többek között épp a Vasárnapi Híreknél is dolgoztam, mikor a karácsonyi ünnepek előtt be akartak vágni a lapba egy keményen sorosozó hirdetést, de legalább nagy méretben és minden lehetséges felületre. Kertész Anna, a derék főszerkesztő meg azt mondta, hogy karácsonykor ilyen márpedig nem lesz nála, és felállt a főszerkesztői székből. Én magam úgy vélem, kitüntetést érdemelne ezért, akár utólag is: de hát van különbség a Margit-híd meg a sorosozás között.
Hogyan került egyáltalán a Népszava (és a később beolvasztott Vasárnapi Hírek, és a Szabad Föld, és az egész mindenség) a Mediaworkshöz?
Úgy, hogy Puch László eladta nekik.
Puch mesterről sok szépet lehetne mondani, például azt is, miszerint akkora szakértője a sajtónak, hogy a Hajdúság teljes lakosságának összeadott harangöntési adottságai felülmúlják az ő médiamenedzseri képességeit. Ennél többet nem is érdemes írni róla, vannak emberek, akik valamiért olyasmivel akarnak foglalkozni, ami ellen be vannak oltva. És valahogy mindig nyernek a bolton.
Most nem untatnék senkit az amúgy is zavaros média-tulajdonviszonyok változásaival, csak kicsit bonyolultabb a kérdés pontos leírása, mint az ókínai Tavasz és Ősz korszak történelme, az a lényeg, hogy a Mediaworks bemondta az unalmast.
Nincs tehát Népszava (bár persze van, csak online).
Tette ezt az a Mediaworks, ami a magyar sajtótörténet legérdekesebb mérlegét produkálta. Mint a 24.hu írja:
„Brutális, 14 milliárd forintos mínuszban zárta a 2025-ös évet a Mediaworks Hungary Zrt.
– ez a propagandakonglomerátum frissen közzétett beszámolójából derül ki, amelyről a Hvg.hu írt. A Mediaworks kiadványai úgy generáltak ekkora veszteséget, hogy a cég közben növelte árbevételét, 54,5 milliárdról 57,9 milliárd forintra.”
Tehát úgy veszteséges, hogy nyereséges. Nem tudom, ki lehet a könyvelési osztályuk vezetője, de úgy tippelem, Lucky Luciano vagy Meyer Lansky unokája… mindenesetre én egy ilyen mérleget nem mernék leadni, nem csak a törvénytől tartva, de attól is félnék, hogy elnyel a föld vagy fejemre szakad az ég.
Hogy a tulajdonos alkalmatlan volt, és viszonylag indokolatlanul vált meg a laptól az nem is kérdés: üzleti szempontból még rosszhiszemű módon is cselekedett. Jó laptulajdonos manapság alig akad, de ez kirívóan undorító cselekedet volt: ha megnézzük a terjesztési adatokat a Mediaworks többi lapjánál, néha az az érzésem, hogy a Magyar Nemzetet például már csak a sajtószakma és a munkatársak családtagjai olvassák, a Pesti Srácokat is csak azért többen, mert abban néha olyan meredek marhaságok jelennek meg, hogy felérnek egy Monty Python-filmmel, egyszer le is kéne forgatni, a Mandinerrel együtt, szék nem maradna szárazon. De hát a Magyar Nemzet elsüllyeszthetetlen, vagy legalábbis erősen páncélozott, mint a Yamato: már 1998-ban is inkább a nyereséges Kurírt szüntették meg a Postabank-portfólió felszámolásakor, és nem a veszteséges Magyar Nemzetet. Ezek azt is kibírnák, ha egyszerre kapnának három torpedót a lőszerkamrájukba, egy légibombát és egy admiralitási szintű átszervezést. Valami hatalmas vudut őrizgethetnek a főszerkesztő páncélszerkényében.
Magyarul: a Mediaworks igenis politikai okok miatt cselekedett így. Az egy dolog, hogy rohamléptekben vonul a megszűnés felé, de, mint a skorpió, még menekülés közben, a farkával is mar. Igazi máig harcoló japán alakulat.
Látjuk tehát, mi a helyzet, és nem túl vidító a látvány. Mit tehetünk?
Szögezzük le: a Népszava nem csak egy vállalkozás. 153 (ha pontosabban nézzük, lehet, hogy 154) éve jelenik meg, a magyar sajtótörténet legrégebbi máig élő lapja. Lehet, hogy picit ráfizetéses, ezt ne tagadjuk, de annyira mégsem, mint a Magyar Nemzet vagy a Pesti Srácok, mely utóbbi már tévécsatornát is mulatott el – de intézmény. Igen, nemzeti kincs, ha ezt a kifejezést nem a szó cifraszűrös-bugylibicskás-vitézkötéses értelmében használjuk. Ha úgy vesszük, a British Museum sem egy túl nyereséges intézmény, valahogy azonban mégsem árusítják ki a műtárgyait bagóért a scarboroughi piacon.
Gondoljunk bele: ebbe a lapba írt Ady Endre, Andrassew Iván, Faludy György, Fejtő Ferenc, Illyés Gyula, József Attila, Kaffka Margit, Kassák Lajos, Kéthly Anna, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Szabó Ervin – és most csak a kedvenceimet említem. Ez a múlt önmagában is tiszteletet és megőrzést érdemel.
Azonban ennek módjáról elképzelésem sincs. Az adósság nagy – 170 millió körül jár tudtommal – és ennyit nem lehet hamarjában előteremteni. Az mondjuk igaz, hogy ez az összeg villamospénz más deficitekhez képest, de attól még sok. Csak azt tudom javasolni, hogy míg nem születik valami elfogadható megoldás (amit ne várjunk egyhamar, még a legjobb esetben sem), legalább az online verziót olvassuk, mindannyian, hátha abba is lehet hirdetést tenni, hátha legalább a munkatársak fizetése kijön belőle.
Hej, értek én mindent, bár ne érteném, amit látok. Csak azt bírnám feledni, hogy mindezt olyan cégéres gazembereknek köszönhetjük, akik szerintem sosem olvastak Népszavát.
Forrás: Forgókínpad