Az elmúlt tizenhat év feldolgozása…

„Nemrégiben véletlenül elolvastam megint (talán most harmadszor) Ottliktól az Iskola a határont. Érdekes, hogy a mű most még nagyobb élmény volt talán, mint korábban. Elgondolkodtató, hogy Ottlik egy katonaiskola témáját dolgozta ki a legsötétebb kommunista időszakban. Van egy olyan gyanúm, hogy a kommunizmus tapasztalata nélkül a kötetet nem is tudta volna megírni, ahogyan Kertész Imre sem tudta volna megírni a Sorstalanságot. Hiszen a cőgerájban valójában az történik, hogy egy mikrotársadalmat semmisítenek meg, tagjait arra kényszerítik, hogy még szeressék is, amikor elnyomják és megalázzák őket. Otlliknál többször is felbukkan a Tulp tanár anatómiája festmény, ami szerintem egyértelmű allegória: a társadalom boncolásáról szól valójában. És itt érünk el valahogyan a mához. Ugyanis a mostani olvasásélmény egyáltalán nem volt, mert nem is lehetett független attól, hogy hogyan kezelte a bukott rezsim a kulturális területet. A sorokat olvasva egyre határozottabb és kellemetlenebb élmény volt, hogy ez a mű akár a máról is szólhatna. Hiszen kulturális-művészeti, de általános politikai értelemben is hasonlót élt át a magyar társadalom az utóbbi 16 év alatt: folyamatosan leuralták, megalázták, személyiségében semmisítették meg, sőt azt várták tőle, hogy lelkendezzen azon, amit tesznek vele. Azon kaptam magam az olvasás közben, hogy Schulze tiszthelyettes, Merényi, Varjú és Homola vagy Drágh alakját próbálom behelyettesíteni mai magyar közszereplőkkel – ami persze valahol nonszensz, azonban máshol pedig mégis érthető reakció. Hiszen senki sem várhatja el tőlem, hogy a művet ne a ma szemüvegén keresztül olvassam.
Innen nézve pedig van valami egészen elképesztő a történetben. Hiszen a terrornak úgy lesz vége az iskolában, hogy az egyik növendék, aki addig a rendszer része volt, „árulást” követ el, beborítja a teljes elnyomó hálózatot és az iskola tulajdonképpen felszabadul – megszűnik a közösség élveboncolása.„

Ezt a posztot Ungváry Krisztián tette ki tegnap este. Számomra nagyon érdekes olvasat, és kicsit még szégyenkeztem is: az Iskola itt van a zsigereimben, folyton gondolok rá, vele élek, most, a bukáskor, mégsem jutott eszembe. Holott Ungváry javaslata nagyon is indokolt: a magyar társadalmat valóban folyton elnyomták, valóban kialakult benne a Merényi-Burger-Varjú-Homola-Mufi szűkebb köre, mely az abszolút hatalmat képviseli, ott voltak a Drágh szerű jótanulók, a látszatra tisztességesek, akik azonban éppúgy kiszolgálják a rendszert (emlékezzünk, milyen élesen kéri ki magának Drágh, amikor Öttevényi arra céloz, hogy hazudott a kihallgatáson, de hát mindenki hazudott, és ezt mindenki tudja is, csak Drágh tagadja), éppúgy énekelni kellett, mint Bébének, Szeredynek, Medvének és mindenkinek a búrkalapot. Emlékszem egy FIDESZ-re buzdító képre, amelyiken minden „nagykutya” mellett ott állt valamilyen „erény”, s Orbán mellett az volt: „egység”, szóval a „lanterszádát”, az abszurd, de nélkülözhetetlen törvényt is kitalálták, és a sok egyházfiban és -atyában, akik csont nélkül kiszolgálták a rendszert, a Monsignore-ra és Tóth Tiborra lehet ismerni. És köröskörül ott voltak a Marcell főhadnagyok és a többiek, akik látszólag rendesen viselkedtek, de valójában hagyták, menjen minden a maga útján.

Két ponton vitáznék csak a történésszel. Az egyik, hogy Ottlik és Kertész ne tudták volna megírni a könyveiket a kommunizmus nélkül. Talán abban az értelemben igaza van, hogy a kommunizmus minden rossz élményünk ellenére megteremtette azt a biztonságot, amelyben regényeket lehet alkotni (most a Budá-t olvasom, és ez valódi párhuzam: miután megírta a Sorstalanság-ot, Kertésznek is el kellett számolnia a felnőtt életével, ahogy azt a Kaddis-ban meg is tette), abban viszont szerintem nincs, hogy ne tudta volna mindkét író, milyen a zsarnokság: már kezdettől, kora gyerekkoruktól tudták a kadétiskola és a láger révén.

A másik, hogy Tóth Tibor árulása csak a végső pontja a rendszer összeomlásának; az első és szerintem nagyobb súlyú esemény az, amikor Medve összeverekedik Homolával, Merényi közbelép, és akkor egyemberként szorulnak köré a növendékek. Hogy ottlikosan fejezzem ki magam, a fene se tudja, hogy Magyar Péterre és mozgalmára melyik talál jobban, de talán mégis az utóbbi: az összeomlás nem a pártból érkezett.

A lényeg, hogy megérkezett, ilyen öröm rég nem töltött el. Ungváry Krisztián is örömet szerzett az Iskola újraolvasásával és azzal, hogy ezekre a bekezdésekre ihletett.

A szerző blogbejegyzése 2026. május 18-án.