A szolidaritásról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mint nemes emberi
tulajdonságról. Olyasmiről, ami dicséretes, ha megvan bennünk, de különösebb
következmények nélkül nélkülözhető is. Pedig ennél sokkal többről van szó. A
szolidaritás a civilizáció egyik mércéje. Annak felismerése, hogy a másik ember sorsa
akkor is tartozik rám, ha sem rokonom, sem ismerősöm, sőt esetleg semmilyen
közvetlen érdekem nem fűződik hozzá.
Talán ezért olyan régi a gondolat. Szophoklész Antigonéja azért temeti el testvérét, mert
vannak törvények, amelyek szerinte még Kreón parancsánál is magasabb rendűek. A
halott eltemetése különös emberi gesztus: semmiféle viszonzást nem várhatunk érte.
Mégis évezredek óta a barbárság egyik jelének tekintjük, ha valakitől megtagadják a
végtisztességet. Mintha a civilizáció ott kezdődne, ahol az ember méltósága már nem
attól függ, hogy hasznos-e még számunkra.
Ugyanezt mondja más nyelven az irgalmas szamaritánus története. Az útszélen fekvő
sebesült: idegen. Nem tartozik a szamaritánus családjához, népéhez, vallási
közösségéhez. Mégis megáll mellette. Talán ez a szolidaritás egyik legtömörebb
meghatározása: nem azért segítek rajtad, mert közénk tartozol; azért tartozol közénk,
mert ember vagy.
A modern irodalomban Camus A pestise viszi tovább ezt a gondolatot. Rieux doktor
nem akar hős lenni, egyszerűen gyógyítja a betegeket. Rambert újságíró viszont eleinte
mindenáron el akar menekülni a pestissel lezárt Oranból, hogy visszatérhessen a
szerelméhez. Amikor végre megtehetné, mégis marad. Rájön, hogy szégyellné magát, ha
egyedül próbálna boldog lenni, miközben körülötte mások meghalnak. Camus világában a szolidaritás nem fennkölt szólam. Sokkal egyszerűbb ennél: nem hagyom egyedül a másikat a bajban.
A történelem ennél kegyetlenebb próbák elé is állította az embereket. 1943-ban, amikor a német megszállók a dániai zsidók deportálására készültek, dánok ezrei segítettek több mint hétezer embert átmenekíteni a semleges Svédországba. Halászok vitték őket csónakjaikon, családok bújtatták az üldözötteket, orvosok, papok, civilek és ellenállók működtek együtt. Nem egyetlen hős története volt. Egy társadalom jelentős része mondta ki cselekedeteivel, hogy honfitársait nem lehet egyszerűen kivonni az emberi közösségből.
Ezért volt olyan jelentős, hogy a lengyel kommunizmus ellen fellépő mozgalom éppen a
Solidarność – Szolidaritás nevet választotta.
A szolidaritás ugyanis akkor válik civilizációs értékké, amikor már nemcsak kivételes
emberek erénye, hanem közösségi norma.
Nem véletlen, hogy a diktatúrák félnek tőle. Az elnyomás egyik leghatásosabb eszköze
az elszigetelés: ha őt viszik el, maradj csendben, hiszen nem téged visznek; ha a másikat
bocsátják el, ne tiltakozz, hiszen neked még van állásod. A hatalom addig erős, amíg
mindenki csak a saját félelmével foglalkozik.
Magyar Péter nélkül aligha bukott volna meg Orbán Viktor rendszere. De Magyar Péter
egyedül nem buktathatta volna meg. Ehhez kellett az a társadalmi szolidaritás, amely a
Tisza-szigetekben vált láthatóvá és szervezetté.
Talán az emberi civilizáció története úgy is leírható mint a szolidaritás körének lassú
tágulása. Először a családért vállaltunk felelősséget, aztán a törzsért, a faluért, a vallási
közösségért, a nemzetért. A modern humanizmus ennél is tovább ment: megpróbálta a
körbe bevonni az idegent is.
Ennek intézményesült formái között élünk. A társadalombiztosítás azon az elven alapul, hogy az egészséges is fizet a beteg gyógyításáért. Az iskolarendszerben a gyermektelen ember adójából is tanítják mások gyermekeit. A tűzoltó nem kérdezi meg az égő ház tulajdonosától, hogy megérdemli-e a segítséget. És mindezt nem jótékonyságnak nevezzük, hanem egy fejlett társadalom természetes működésének.
Mert különbség van jótékonyság és szolidaritás között. A jótékonyság azt mondja: adok
neked abból, ami az enyém. A szolidaritás azt mondja: ami veled történik, ahhoz nekem
is közöm van.
Ebben van a szolidaritás különös paradoxona is. Látszólag önzetlenséget követel, hosszú
távon azonban nagyon is racionális önérdek. Ma én vagyok egészséges, holnap beteg
lehetek. Ma én segítek a bajba jutottnak, holnap én szorulhatok másokra. Olyan
társadalmat építeni, amely nem hagyja magára a gyengét, végső soron annyit jelent,
hogy magunknak is olyan világot építünk, amelyben nem maradunk magunkra a
gyengeségeinkkel.
A civilizáció talán éppen ott kezdődik, ahol az erősebb már nem azért segít a
gyengébbnek, mert muszáj, hanem mert elképzelhetetlennek tartja, hogy ne tegye.