Az Öt kismalac című Agatha Christie-krimiben egy festő igazi gyilkosát kell kinyomozni tizenhat év után. Az ex-feleségét már elítélték, meg is halt a börtönben, a lányának viszont szüksége van az igazságra. Poirot az egykori védővel beszélget, aki nagyjából ezt mondja – hangoskönyvben „olvasom”: „Jó festő volt. Nekem nem tetszettek a képei, túlságosan erőszakosnak éreztem őket, de kétségkívül jó festő volt.”
Azon gondolkodtam, ma kinek van ennyi arányérzéke, ennyi alázata, hogy belássa, az ízlése nem parttalan. Ma mindenki abszolút biztos minden ítéletében, akár művészetről, akár egy társadalmi jelenségről ítélkezik, nem képes, sőt nem is hajlandó elismerni, hogy tévedhet akár, pláne előre bejelenteni tévedésének lehetőségét. A színikritikus és a metoo-aktivista, az operarajongó és a Dickens-olvasó egyaránt valami csodálatra, vagy inkább szánalomra méltó igazságot hoz magával. A szülők megverik a tanárnőt, a Trump-rajongó lenézi a Beatlest, mert Paul McCartney bírálni merészelte az amerikai elnököt.
Valamikor ez nem így volt – ma már ez is remény. Valamikor még a megbecsült védőügyvéd sem mondta volna határozottan, hogy ha valakinek a stílusa nem tetszik, az már eleve rossz festő, és legelsősorban attól, hogy neki nem tetszenek a képei. Az emberek lassúbbak voltak és szerényebbek, ki tudtak kapcsolni magukból. Minket a folyamatos kapcsoltság úgy látszik, leginkább magunkhoz fűzött, a köldökünk révén.
Azért mondom, hogy remény, mert ha valamikor így volt, talán ma is lehet így. Végül is csak egy hangoskönyvön múlik. Én folyamatosan elég határozott véleményeket közlök a világról, noha már azt is mondták nekem, hogy általában érződik szövegeimen az árnyalásnak legalább az igénye. De nekem sem árt, ha szóba elegyedem egy angol védőügyvéddel. Sőt.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2026. augusztus 24-én.