Ezzel hívott fel egy barátom. Nem hülye, csak eddig önvédelemből nem olvasott híreket, most viszont túl sokat. 

– Ez a Bayer dolgozott a Népszabadságnál? Ismerted?

– Ismertem?! A szobatársam volt. Írt is akkoriban. Tárcákat. Kissé Mándy-utánérzés, de szórakoztató. Harmincéves volt akkor, 1993-ban.

Nekem, aki vidékről kerültem fel, különösen szeretett sztorizni. A budai proli Táltos utca maga volt a fény és az úri csillogás. Értékeltem a humorát. Tudtam figyelmesen hallgatni.

Mi amolyan félig elfekvő szoba voltunk. Dolgozott benne három mindig hadra fogható ifjú napilapos (N. Kósa, Faragó meg én), és három főmunkatárs (Bächer, Bayer, Uj). Szerencsére közülük csak a középső járt be rendszeresen, a másik kettő mondjuk úgy home office-ból tolta, bár akkor még nem így hívták ezt.

Bajban lettünk volna, ha mindenki bejár, mert hatunkra négy íróasztal és két gép jutott. Nekünk, „szorgalmas görényeknek” volt három saját íróasztalunk, mi úgyis folyton bent voltunk, ők pedig hárman osztoztak egyen.

Hétről hétre a Hétvégében Bächer tárcája alatt jött a Bayeré – volt versengés, meg sértődés, amikor egyszer valamelyik szerkesztő felcserélte. Ezek többnyire a nőkről szóltak.

A legemlékezetesebbnek a címe Hogyan nyertem meg az osztályharcot? volt. Egy tizenöt éves kori szerelmének állított emléket, benne újra és újra: „Ezek kefélnek!”

Már meglehetősen összehaverkodtunk – ezt Bächer biztos jobban megírta volna –, amikor egy sötét téli estén már csak ő meg én voltunk bent. Ő a szomszéd szobában írta a következő heti penzumát. Nekem már nagyon mehetnékem volt, bekopogtam: lépünk?

Ült a gép előtt, ablak kitárva, hideg volt, a füstöt vágni lehetett. Nulla karakternél villogott a kurzor. Egy spirálfüzetet lapozgatott, majd félredobta.

– Nem megy! Ennyi volt. Vége. Elfogytak.

Nehezen esett le, mire gondol.

– Azóta is voltam nővel – mondta. Aztán legyintett. – De már nem ugyanaz. Mindenki valakinek a valakije lett. Ezeket már nem írhatom meg.

Akkor ott elhittem neki, hogy nagy a baj.

A kiürült spirálfüzet a vég kezdete volt.

Bächer Iván négy évvel később megírta. Talán csak irodalom volt. Biztos, hogy nem riportkörúton maradt ott, nem karácsonykor és nem Betlehemben. Habár tavasszal még azt írta a Lendvay utcáról, hogy „mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón.”

De valóban lelépett. A soha viszont nem látásra. Még a szerkesztőségben felvett kölcsönöket sem fizette vissza. Soha többé nem tette be a lábát a Bécsi útra. Olyan sebesen távozott, hogy a bőr diplomatatáskáját is otthagyta.

Őriztük egy szekrényben. Egyszer én vittem le Veszprémbe, irodaszerekkel. Aztán hívtak, hogy kell vissza a táska, Bächer ír róla, fotó kell.

Visszakerült. Az Intercity mozdonyvezetője vitte Budapestre, szerkesztőségi sofőr repesztett érte a Délibe.

Legközelebb 2012 nyarán került elő, amikor megkezdődött a Népszabi elköltözése. Kiállítás nyílt a szerkesztőségben kallódó tárgyakból, köztük díszhelyen Bayer Zsolt táskája. Ki is sorsolták, de a nyertes végül nem vitte el. Azt mondta, rontást hozna a falujára.

Ottmaradt. Vajon mit csináltak vele, amikor a Mediaworks foglalta el a régi Népszabadság-székházat a lap kivégzése után?

Bayer egyszer azt mondta: húszévesen szép, harmincévesen okos, negyvenre gazdag lesz. Akkor persze már ötven felé járt.

Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. május 16-án.