A mágikus gondolkodás, hogy visszatérhetünk a 90-es évek liberális demokráciájához, egy újabb illiberális ciklusba torkolhat.
A Tisza Párt történelmi győzelme elsöpörte az ország álmait fojtogató bornírt önkényt, és véget vet a mítosznak, hogy a szélsőjobboldal feltartóztathatatlan. Ám ez a lehetőség felelősség is: sem az illiberalizmus, sem a történelem liberális vége nem eleve elrendelt. A mágikus gondolkodás, hogy visszatérhetünk a 90-es évek liberális demokráciájához, egy újabb illiberális ciklusba torkolhat.
Az orbánizmus bukása nem a liberális demokrácia győzelme
Némileg igazságtalanul sarkítva, Orbán nem attól bukott meg, hogy a magyar boltosok, kamionsofőrök és ápolónők hirtelen John Locke-ot kezdtek volna olvasni. Azért bukott meg, mert bedőlt a gazdaság, és közben mindenki a saját szemével látta, ahogy a haverok osztálya új arisztokráciává konvertálja saját magát és az adófizetők milliárdjait. A 2020 óta felhalmozódott infláció elérte az 50 százalékot. A „keleti nyitás” kelet-ázsiai akkumulátorgyárakra feltett tétje alulteljesített. A befagyasztott uniós források pedig elvágták a rezsim kliensi vérkeringését. A rendszer erkölcsileg és gazdaságilag kifulladt.
A felszínen a rendszer nem volt mindig ennyire kaotikus. Az orbánizmus a 2010 előtti, külföldi tőkére és olcsó munkaerőre épülő liberális modell kimerülésére adott politikai válaszként született. Sikeresen integrált három bázist: megtartotta a transznacionális termelőtőke központi szerepét, helyzetbe hozta a hazai tőkésosztályt, a munkásokat pedig klientelista újraelosztással és nacionalizmussal láncolta magához. Ez több volt puszta korrupciónál. A cél a csúcsra járatott tőkefelhalmozás és az alsóbb rétegek csendjének megvásárlása volt. Ez a tekintélyelvű társadalmi szerződés a 2010-es évek konjunktúrájában működött is. A puszta felhalmozás azonban csak a gyors profitot hajszolja; minőségi államigazgatás és hosszú távú tervezés nélkül óhatatlanul autoriter haveri kapitalizmussá züllik. A függő fejlődés ellentmondásai végül visszatértek, és belülről marták szét az orbánizmus magját.
Amikor milliók küzdenek azzal, hogy kifizessék a számlát a hó végén, amikor a végrehajtás valós veszély, amikor nincs közkórház, ahova páni félelem nélkül betérhetne az átlag magyar, miközben Balaton-parti villákban, adriai jachtokon és pannon szafariparkokban megy a NER-konform luxizás, akkor az állami intézményekben tapasztalt gyerekbántalmazás politikai az egész megvédése rendszer morális züllöttségének tökéletes szimbólumává válik. Amikor az anyagi ígéretek szétfoszlottak, a kisebbségek és külső ellenségek gyűlöletére épülő morális pánikokból összevágott és mély büdzséből finanszírozott nemzeti szuperprodukció is elvesztette a közönségét. Idővel a NER-propaganda alfája és ómegája a félelem és kreténség lett, amin már csak nevetni lehetett, ha nem sírt éppen az ember.
A „régi ellenzék” korábban is kapott esélyeket, de a kompetitív autoriter Orbán-rendszer nehezített pályáján nem tudott felnőni a feladathoz. A magyar társadalom politikailag tagolt értékszerkezete arányos, többfordulós választási rendszerrel egyeztethető össze, nem a kétpártrendszer felé toló orbáni szisztémával. Orbán ezt pontosan tudta, és az új választási törvénnyel csapdát állított a tagolt ellenzéknek. Erre megújulás és erőt mutató egység lett volna a válasz, ám ezt a kettős feladatot a régi ellenzék vezetői képességek, bátorság és belátás hiányában nem tudta megugrani. A puszta összefogás kudarcra volt ítélve, az erőtlen innovációs kísérletek pedig nem tudtak valódi kihívóvá válni.
Magyar Péter azzal tört ki ebből a csapdából, hogy fölrúgta a korábbi forgatókönyvet. A hitelét vesztett ellenzéket cizellálás nélkül letolta a pályáról, megteremtve az egységes és potens kihívó képét. Emellett rendelkezett azzal a pragmatizmussal is, amely nem taszította el a szavazókat a centrista ortodoxia kötelező köreivel. A régi ellenzék meghatározó hangjai úgy akarták megvédeni a demokráciát, hogy demokráciáról, joguralomról és Orbán Viktorról beszéltek, megfűszerezve egy kis szólásszabadsággal. Ez az identitás nem teszi tömegek számára átélhetővé a demokráciát, és túlságosan emlékeztet arra a 2010 előtti világra, amiből a választóknak szintén elegük van.
Magyar jókor volt jó helyen: fideszes belső emberként volt rálátása kiemelt ügyekre, melyek ellen hitelesen tudott beszélni a megtért tékozló fiú szerepéből. Ő is beszélt Orbánról, de még ennél is többet rendszer- és korszakváltásról, közszolgáltatásokról, a munka becsületéről és biztonságról. Nyilvánosságra lépése tökéletesen illeszkedett a perszonalizált celebritás- és spektákulum-politika követelményeibe, ahol a pártok értéküket vesztették. Olyan lendülettel rendelkezik, amely képes volt az undort és kiábrándulást reménnyé változtatni, messze túllépve a nagyvárosi szakértői-menedzseri osztály keretein.
Ez a győzelem kinyitotta a kaput a felszállópályához, ám a demokratikus felemelkedés feladata csak most kezdődik. Amit az új kormányról tudunk, az okot ad a reménykedésre és a szkepszisre egyaránt. A többnyire szakértőkből álló kormány éles kontraszt az egyre kóklerebb NER-önkényhez képest. Persze akinek politikai emlékezetében az Orbán-rendszeren túl példának okáért él a nyugati technó-közgazdász elit gyámkodása alatt született 2008-as válság vagy a „szakértők szerint biztonságos” Bős-Nagymaros elleni demokratikus mozgalom, az fenntartással lelkesedik a technokráciáért. Ez a kritikai attitűd azonban luxus az Orbán utáni Magyarországon. Nyugatosodás, szakértelem, polgárosodás: ennél fantáziátlanabbat nehezen lehetne kitalálni, mégis forradalmian hat.
A fenntartható demokratizáció három csapdája
A demokratáknak intő példaként kell tekinteniük az illiberális epizódok utáni liberális-centrista helyreállítás korábbi zsákutcáira. Nagy-Britanniában Starmer földcsuszamlással nyert, miután normalitást ígért; kevesebb mint két évvel később mégis a szélsőjobboldali Reform UK vezeti a közvélemény-kutatásokat. Szlovákiában a Mečiar utáni Európa-párti koalíció tankönyvszerű stabilizációs csomagot vezetett be; az éhséglázadások és növekvő egyenlőtlenségek nyomán Robert Fico másfél évtizeden belül visszavitte az országot az illiberalizmusba. Tunéziában a 2011-es arab tavasz utáni demokratikus pártok továbbvitték az autoriter érából örökölt függő fejlődést, a part menti exportenklávék hizlalását és a belső régiók lemaradását; egy évtized alatt visszatért az önkény.
A minta makacsul ugyanaz: ahol a demokratikus helyreállítás nem kezeli a frusztrációkat termelő gazdasági-politikai-kulturális csapdákat, ott visszatér az illiberalizmus. A demokratikus erőknek világszerte ezzel a komplex kihívással kell szembenézniük, amit Jávor Benedekkel közös, készülő könyvünkben hármas leértékelődésnek nevezünk. Magyar Péter csapatának is ez jelenti az igazi feladványt.
Az első csapda gazdasági. A magyar gazdaság továbbra is a transznacionális tőke alacsony bérekre építő összeszerelő üzeme, állandósult agyelszívással és egy olyan hazai vállalati szektorral, amely képtelen érdemben innoválni. Magyar rövid távon fel tudja pörgetni a kilábalást azzal, hogy kipipál néhány korrupcióellenes és jogállamisági tételt, Brüsszel felé fordul, és mintegy 18 milliárd eurónyi befagyasztott uniós forrás tisztességes, korrupciómentes szétosztásával a gazdaság valószínűleg jól fog muzsikálni egy ideig.
hitelesen tudott beszélni a tékozló fiú szerepéből Fotó: Flajsz Péter | Forrás: Népszava
De csak egy ideig. Az uniós strukturális alapok fejlesztőállami keret nélkül olyanok, mint egy erős kávé a kimerült sofőrnek: átlendítenek a következő kanyaron, de hazáig nem visznek el. Új gazdasági modell nélkül az illiberalizmust tápláló frusztrációk újra felszínre törnek. Az automatizációtól a kiégésen át a klímaváltozásig érkeznek a sokkok egy globálisan terét vesztő Európára, amely a zöld iparban is másodhegedűs Kína mellett, és amelynek erre egyelőre az a válasza, hogy autók helyett tankokat gyárt. Ráadásul az átalakulás a gazdasági elitek egy részét az illiberalizmus pillérévé tette: a magyarországi német befektetőktől az alternatív pénzügyi tőke szélsőjobb-pártiságán át a Palantir technó-fasiszta kiáltványáig.
Az új kormány Kármán–Kapitány–Orbán Anita nehézsúlyú triója piac-liberális, fiskálisan ortodox, technokrata re-orientációt vetít előre. A társadalompolitikában igazságossági félfordulat várható: egykulcsos adó mellett kis jövedelemadó-csökkentés alulra, szimbolikus vagyonadó felülre, magas színvonalú oktatáspolitika, az állami egészségügy újrafinanszírozása, súlytalan szociálpolitika. A „magyar hozzáadott érték” retorika létezik, a fejlesztőállam-modell egyelőre nem.
A második csapda politikai. Orbán rendszerét úgy építették, hogy túléljen egy egyszerű kormányváltást. A közalapítványokba csomagolt vagyon, a hűséges üzleti hálózatok és gleichschaltolt intézmények az illiberalizmus kormányon kívüli erődrendszereként működnek. Az új alkotmányozó többség képes lehet ezeket az aknákat hatástalanítani, és a Ruff Bálint vezette, az elszámoltatást operatívan koordináló Miniszterelnökség biztató jel.
Ám a NER aknáinál nagyobb kihívás a társadalmi ellensúlyok hiánya. A többi ellenzéki párt gyakorlatilag feloszlatta magát, hogy szabaddá tegye Magyar útját. Akik ezt nem tették meg, nemcsak földbe álltak, de még meg is szégyenültek. A szakszervezetek gyengék, a civil szektort a tizenhat év orbánizmus kivéreztette, a Tisza alig kétéves és érdemi, szervezett párttagság nélkül áll. Magyar influenszer politikusként hatalmas szimbolikus tőkével lebeg a társadalom fölött, miközben intézményes gyökerei vékonyak.
Magyar centralizált stílusa inkább korrektív centrizmust, semmint deliberatív és részvételi demokráciát vetít előre. A KEKVA-rendszer, a NER-es médiabirodalom, a MOL–MCC–MTA-féle ellen-hegemón infrastruktúra szétszerelésére ez alkalmas lehet, ami óriási előrelépés lenne. De az intézményi struktúrát nem nyitná meg érdemben az állampolgárok előtt. Új, demokratikus intézmények nélkül a tömegek előbb-utóbb újra elidegenedhetnek, ami egyik oka volt a harmadik köztársaság kudarcának is. A hatalmat csak hatalom korlátozza, és ha a társadalomnak nincs hatalma, a demokrácia védtelen.
A harmadik csapda kulturális. Magyarnak igaza volt abban, hogy nem az alkotmányról és a szimbolikus identitásokról szóló diskurzusra építette politikai identitását, hiszen részben pont ez a hanghordozás idegenítette el a szavazókat a régi ellenzéktől. Ám itt el is érkezünk a középjobboldali kulturális félfordulat korlátaihoz.
Nemcsak magyar jelenség, hogy a közép-jobb úgy verseng a szélsőjobbal, hogy átveszi a bevándorlóellenességet, egy nyakkendős nacionalizmus jegyében. Ebben a civilizációs keretben még a korlátozott feminizmus és a szexuális jogok is a Nyugat „felsőbbrendűségét” bizonyítják a nem-Nyugat „barbarizmusával” szemben. Aki kicsit is ismeri a világtörténelmet vagy vannak élő emberi kapcsolatait Európán kívül, annak kínos ez a „nyugat-európázás” – még akkor is, ha tudjuk, hogy „Európa” körülbelül a jog, tisztesség és teljesítmény naiv szinonimája a kelet-európai pszichében. Ez a Nyugat-narratíva különösen veszélyes, mert egybetereli a szélső- és közép-jobbot az óvatlan liberálisokkal. A választók pedig rendszerint az eredetit választják a másolat helyett: a szoft idegenellenesség csak hitelesíti a szélsőjobb narratíváit.
A Tisza az iskolázott középosztály felé világos gesztusokat tesz, a törekvő fiatalság számára Magyar lendületes professzionalizmusa vonzó. A perifériák és az ipari munkásság felé azonban nem épül új elismerés-keret: a kerítés, a migrációs paktum elutasítása, az ukrán-kérdésben a védekezés, marad. A vidéki, alacsony jövedelmű rétegek politikai integrációja továbbra is a Fidesz és a Mi Hazánk által kódolt nacionalista keretben történik. Ennek a tömegnek a politikai súlyát nem becsülhetjük alul egy olyan országban, ahol a European Social Survey szerint az emberek 60 százaléka az alsóbb szolgáltatószektor és az üzemek munkása.
Pedig lehetne másképp. Tíz éve írtam, hogy a baloldal a lehetőség egy olyan hazára, ahol mindannyian otthon vagyunk, a svéd szociáldemokrácia klasszikus Folkhemmet-koncepciója nyomán, ahol mindenki, aki itt él és dolgozik, jogot formálhat a méltóságra. Nem a „mi és ők” logikájára, hanem a szolidaritásra és arra a hétköznapi tapasztalatra építve, hogy ugyanazokon az utcákon élünk, ugyanazokba az iskolákba járatjuk a gyerekeinket, ugyanabban az egészségügyi rendszerben várunk a vizsgálatra. Karácsony Gergely és a Szikra Mozgalom is használták az otthon metaforát, de a politikai konstrukció, amely ezt hordozni tudná, máig hiányzik.
Ez a három kihívás valós, de nem megoldhatatlan. Magyar Péter kormánya egy forradalmian új helyzet hajnala, hatalmas szimbolikus tőkével. Orbán az gyurcsányosodás jeleit mutatja, a Fidesz-elit pedig bennragadt a saját mátrixában. Az első feladat a romeltakarítás, hogy az ország használatba vegye a metaforikus kifutópályát. A hármas csapda elkerülhető egy több cikluson átívelő fejlődési modell megalapozásával, amely több, mint a polgárosodás-szakértelem-nyugatosodás centrista receptjének pop-celeb újrakiadása. Ám a felelősség nem csupán az új kormányé.
Igény pedig volna rá – a nem-létező baloldal feladata
A magyar baloldal, amelynek a fenti vízió felkarolása lenne a feladata, az elmúlt három évtizedben kiszorította magát ebből a térből. A 90-es évek IMF-szocialistái, a 2000-es évek középosztály-fordulata, majd a 2010 utáni túlélési összefogások, ahol a társadalmi egyenlőtlenségek politikáját rendre háttérbe szorította a szimbolikus alkotmány-liberalizmus, mind annak a folyamatnak a stációi, amelynek végén ott az „Unicum-pillanat”: a 2010 előtti bukott politikai modell és személyiségek önsorsrontó feltámasztása. Kellenek az alkotmányos liberális alapok, ám ettől még nem lesz átélhető és fenntartható a demokrácia. Épp ez lenne a baloldal, a demokratikus szocializmus feladata.
A 2010-es fordulat részben annak is köszönhető, hogy a magyarok többsége már nem tekintett a szervezett baloldalra úgy mint az alulról jövő érdekérvényesítés intézményrendszerére. Pedig a progresszió működő példái mutatnak utat. Norvégiában, Spanyolországban, Uruguayban vagy Tajvanon, hogy négy erősen eltérő, de összetartozó példát említsek, a politikai többséget fenntartó baloldal három dolgot őrzött meg: a képviseleti hitelességét, a gazdaságpolitikai különbözőségét és a szervezeti gyökereit. Vagyis nem hagyta magára a társadalmi alsó és középső rétegeket a szakértői-menedzseri osztály kedvéért, nem vált a piaci ortodoxia szelíd arcává, és szakszervezetekben, helyi mozgalmakban, közösségi intézményekben őrizte a társadalmi beágyazottságát. Az amerikai új baloldal egyelőre gyerekcipőben járó innovációi vagy a brit Zöld Párt felemelkedése is ebbe az irányba mutatnak.
2026-ban nem új párt indítása a feladat. A legfőbb lépés ma a zöld baloldaliságot mint eszmét és társadalmi koalíciót hordozó közösségek és intézmények megerősítése: szakszervezetek, akciók, progresszív média, műhelyek, nyári egyetemek, közösségi politikai munka. A Folkhemmet-elképzelés, a zöld iparpolitika, az ökoszociális fejlesztőállam modelljének világnézetté és közösségi gyakorlattá gyúrása. Ez persze hatalmas feladat, de aki ebben részt vesz, arról a magyarok előbb-utóbb el fogják hinni, hogy a politikát nem az Audi kulcsokért csinálja.
Ebből a társadalmi tőkéből nőhet ki egy hiteles új politikai formáció. Magyar Péternek is érdeke, hogy a menet közben lemorzsolódó szavazói ne jobbra, hanem balra távozzanak. A demokráciának is érdeke, mert azt a hármas csapdát, ami nemcsak a magyar, hanem általában a liberális demokráciákat fenyegeti, nem lehet pusztán középről hatástalanítani. A fenntartható demokratizációhoz nélkülözhetetlen a progresszív politika, a társadalom felhatalmazása, a demokrácia emberközpontúvá tétele.
Van okunk ünnepelni a demokrácia magyar tavaszát. Ám a gazdasági és politikai eliteket kordában tartó, a formális jogegyenlőséget valódi átélt egyenlőséggel feltöltő társadalmi koalíció nem születik magától, azt építeni kell. Ez az a hatalom, amely a demokráciát tartóssá teheti. És ebben a feladatban kell magára ismernie a magyar baloldalnak is.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. május 10-én.
