A történelem átírása nem sok időt igényel, és lehet sikeres.
Savoyai Jenő herceg a Budavári Palota főbejárata elől tekint le a többször is felszabadított városra. A nagy francia alacsony termetű, vékony szál ember, örül, hogy nem kell leszállnia remek paripájáról. Amelyet éppen erélyesen megállít a Tiszánál. Vége az ütközetnek, katonái az I. Lipót német-római császár Magyar Királyságának harmadát százötven évig megszállva tartó török 30 ezer harcosát aprították a folyóba II. Musztafa szultán szeme láttára.
Az ellenség ugyan jelentős túlerőben volt, de sikerült elfogni egy pasát, akitől megtudták, hogy az igazhitűek fele már átkelt a Tisza túlsó partjára, a hajóhídjuk innenső végét biztosító sánc védelme azonban gyenge. Savoyai lecsapott a lehetőségre: lövette a hidat és lekaszabolta a török had még átkelésre váró részét. Jutott a Tiszába magyarból is, a szultán oldalán harcoló Thököly is alig tudott visszajutni „a történelem jó oldalára”. Az 1697-es nagy győzelem 200. évfordulójára a zentai városatyák látványos emlékművet rendeltek Róna Józseftől. Pályázat nélkül, mert a rövid határidő betartását csak tőle remélhették. A szobrász időben és kiváló minőségben szállított, a megrendelők viszont nem tudtak fizetni. A „hajléktalanná” vált herceg 1899-ben „menhelyre” került: a tavaszi tárlat idején a Műcsarnok előtt állították fel, talapzat nélkül. Persze még ne a mai Hősök terére gondoljunk, Schickedanz Albert Szépművészeti Múzeuma és Millenniumi Emlékműve csak 1906-ban készült el.
A happy endhez mindig hasznos egy kis felső segítség is.
A görög drámák a deus ex machina megoldást alkalmazták, mi ezt rex ex machinára világiasítottuk. Ferenc József 1897-ben vendégül látta Budapesten II. Vilmos német császárt, akinek állítólag tetszett a város, de szóvá tette a szobrok hiányát. A király ezért tíz emlékmű felállítását rendelte meg saját költségén. (Ezek 1902–14 között készültek el, nekem a legjobban a velencei migráns Gellért püspöké tetszik, a kis művízesés fölött az Erzsébet híd tengelyében.) Ekkor már folyamatban volt a király budai Airbnb-szállásának bővítése is, Hauszmann Alajos javában dolgozott a Mária Teréziától örökölt szerény palota nagyszabású „remake-jén”. Amikor felmerült, hogy az épület előtt jól mutatna egy lovasszobor, Széll Kálmán miniszterelnök modellként magát a tulajdonost javasolta, de a király inkább saját koronázási dombjára szeretett volna felléptetni fakó bronzlován az akkor éppen róla elnevezett téren (fiataloknak Széchenyi István, öregeknek Roosevelt). Így került 1900-ban Savoyai a Budavári Palota elé. Megérdemelten, hiszen Budát is felszabadította. Bár, ha ezt az állítást a manapság divatos „tényellenőrzésnek” vetnénk alá, valószínűleg a „kontextusba helyezendő” értékelést kapnánk. Buda ostroma során Savoyai még nem a későbbi nagy hadvezér, hanem egy huszonhárom éves újonc, 1686-ban ez a negyedik bevetése, ráadásul súlyosan meg is sebesült a jobb kezén, ami hadrafoghatóságát nyilván korlátozta. A felszabadító keresztény sereg valódi parancsnokának, Lotaringiai Károlynak pedig nincs szobra Budapesten. Minek az egy Habsburg hódítónak? Egy magyar irodalomtörténész 1966-ban hasonló okokból Savoyait is „szoborparkosítani” javasolta, de arra végül nem került sor. A nagy hadvezér maradhatott, és 2025. június 28-án elégedetten nézett végig a büszkék menetén. A források szerint maga is kedvelte a szivárványt.
Savoyai tulajdonképpen integethetne gróf Andrássy Gyulának is. A kiegyezés fontos szereplője szintén lovas szobrot kapott, Pesten, az Országház déli homlokzata előtt 1906-ban. Miután szolgált magyar miniszterelnökként, majd osztrák-magyar külügyminiszterként is, emlékművét maga Ferenc József leplezte le. Andrássy élete nyitott könyv. Jellasics betörésétől kezdve fegyverrel védte az országot, 1849 tavaszán pedig Isztambulba utazott diplomácia feladattal, ezért a szabadságharc bukása után távollétében halálra ítélték és nevét bitófára szögezték az Újépület udvarán. Az 1857-ben kieszközölt kegyelemig Párizsban élt, ahol a társasági szalonok hölgyei „a szép akasztott” (le beau pendu) néven emlegették a „par contumace” kivégzett vonzó férfit. 1945-ben lebontott, de 2016-ban újjáalkotott szobrát látva nekem mindig Patyomkin A diplomácia története című könyvének egy részlete jut eszembe: „Bismarck eredetileg olyan egyezményt akart kötni Ausztria-Magyarországgal, melynek éle nemcsak Oroszország, de Franciaország ellen is irányult volna. Ezt azonban Andrássy kereken elutasította. (…) Andrássy utóbb elmondta, hogy a kancellár hosszú vita után felállt karosszékéből, hozzálépett és merőn szemébe nézve ezt mondta: »Fogadja el a javaslatomat, különben… különben én fogadom el az ön javaslatát.«” (Diplomáciatörténet tanárunk egyenesen az „ultimátumot adok magának” kifejezést használta.) Nos, szerintem Bismarck megoldását gyakrabban kellene alkalmazni. Sokszor járt volna vele jól a világ. (Még annyit, hogy Andrássy a „politikai költészetbe” is belekóstolt, de Hermann Róbert vonatkozó tanulmánya – „Programvita és obszcenitás” – csak 18 éven felülieknek ajánlható.)
A Vár túlsó oldaláról Görgei Artúr tekint át a budai hegyekre. Bosszantják az egész épületeket beborító reklámhálók, egyszer már el is költözött miattuk. Persze lehet, hogy más zavarta: talán megtudta, hogy a korábban mögötte álló Hadtörténeti Múzeum új, aktuálpolitikai feladatot fog kapni – mára Honvédelmi Minisztérium lett (egy időre?). Görgei eredeti szobrát 1935-ben avatták fel, a háborúban találatot kapott és nem restaurálták, 1998-ban viszont újraalkották, de már a Fehérvári rondellán, ahol honvédeink 1849-ben betörtek a Várba. A hadvezér emlékművét most ismét felújítják, alatta pedig a tervek szerint átépítik a körbástyát és visszaállítják a Fehérvári kaput is. Görgei történelmünk megosztó személyisége, az „áruló volt-e?” vita unalomig ismert. Lovasszobrát persze körülállhatná a főparancsnokát éljenző aradi tizenhárom is, de anyagtakarékossági okból egyetlen alakot javasolnék csak, akinek nincs szobra Budapesten. Klapka György is letette a fegyvert, csak másként. A komáromi erőd parancsnoka minden várvédő számára teljes büntetlenséget biztosító menlevelet alkudott ki. Sőt: „A várba menekült, politikailag kompromittált személyeknek Klapka honvédtiszti rangot adott; így nekik sem kellett félniük a győztes hatalom bosszújától. A várat elhagyók aztán megkapták az említett Geleitscheint” – írja Hermann Róbert. A dolog Jókai révén az irodalomba is bevonult, Hermann azonban leleplezi, hogy Jókai csak regényes akart lenni, amikor egy számára szerzett komáromi menlevélnek tulajdonította, hogy büntetlenül megúszta forradalmi szerepvállalását:
„Az írók azonban ritkán viselik el, ha megtörtént kalandjaik nem annyira színesek, mint írásaik. (…) Jókai tehát visszaemlékezésében alaposan kiszínezte megmenekülése történetét.” Valójában egyszerűen elfelejtették üldözni.
Kovács Béla szobra is az irodalmat juttatja eszembe. Kedvenc gyerekkori olvasmányomat, Tom Sawyer kalandjait. A Mississippi parti kisvárosban cseperedő Tom egyszer két társával világgá megy (egy közeli szigetre), ezért egy idő után halottnak vélik őket – míg végül be nem sétálnak a lelki üdvükért imádkozó gyülekezet padsorai közé a templomba. A szovjet „felszabadítók” Kovács Béla 1947-es letartóztatásával üzenték meg a magyar politikai élet szereplőinek, hogy mindennek van határa. A szabadságnak különösképpen. A kisgazda politikus megjárta a gulágot, 1955-től magyar börtönbe került, 1956-ban kiszabadult, 1959-ben meghalt.
Mark Twain elbeszéli: a közösséget megrázza Tom Sawyer és társai vélt halála, a gyerekek is versengve idézik fel emlékeiket:
„– Éppen így álltam itt, s mintha te lennél Tom, ilyen közel voltam hozzá. Ő mosolygott, és akkor valami hideg borzongás futott végig rajtam. Persze akkor nem gondoltam, hogy mit jelent ez, de most már tudom.
Végre megegyeztek abban, ki látta utoljára az elhunytakat, ki beszélt velük utoljára, és a szerencsés nyertesek szent fontoskodással tekintettek magukra, a többiek pedig irigyen bámulták nagyságukat. Egy szegény kisfiú pedig, akinek már semmiféle szerep se jutott, az emlékezéstől meghatott hangon mondta:
– Engem meg egyszer megvert Tom Sawyer!
De a dicsőségnek ilyetén való hajhászása merőben elhibázott dolog volt. Ezt a szerepet nagyon is sok fiú vállalhatta, így aztán a kitüntetés értéke erősen csökkent.”
Dózsa György szobra a Budavári Palota krisztinavárosi szárnya előtt áll. Dózsa a legkevésbé sem megosztó történelmi személyiség: településeink közterületeinek névgyakorisági listáján csak Petőfi, Kossuth és Ady előzi meg. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 1945 előtt nem volt „névadó szülő”, jól látható, hogy
a történelem átírása nem sok időt igényel, és lehet sikeres.
Méltatása sztártörténészeink jogköre, amihez legfeljebb érdekességek tehetők hozzá. Dózsa ugyanúgy a török elleni keresztes hadjáratra kapott megbízást és pénzt, mint 58 évvel korábban Kapisztrán János. A „Hunyadi” film ugyan nem sok érdemet tulajdonít Kapisztrán talpasainak Nándorfehérvár védelmében, de vezérük legalább arra használta a pénzt, amire kapta. Dózsa vitathatatlanul innovatívabb volt. Az is elgondolkodtató, hogy Rákosi utcakeresztelési cunamiját megelőzően már volt egy politikai erő, amely a parasztok mozgalmát saját előfutárának tekintette. Zoltán Gábor írja Orgia című regényében:
„Dr. Fekete-Nagy velős történelmi előadást tart. (…) Szálasi Ferencben Dózsa György törekvéseinek beteljesítőjét kell látnunk. Mert mi végett keltek fel a tizenhatodik században a keresztesek, magyarosodott nevükön kurucok? Az idegenszívű nemzetrontó urak és a barbár külső ellenség letörésére. (…)
– Reméljük, Szálasi nem úgy végzi, mint Dózsa…
– Na de Hoffmann testvér! Még kimondani is szörnyű…”
Egy kegyetlenkedési jelenet közben pedig:
– „Na, hasonló lehetett, amikor a Dózsa emberei benyomultak az urak kastélyaiba – kommentál a tudós.
– Úgy kellett nekik – feleli a felesége. – Nem szerették a népet.”
Dózsa végül parkolópályára került. A szó szoros értelmében. Az Attila úton emelt „1514” szoborcsoport vezéralakjaként a Várba érkező turistahadat szállító autóbuszok parkolását ellenőrzi. Egyetlen marcona pillantása elég hozzá, hogy a legkigyúrtabb buszsofőr is azonnal elindítsa mobiltelefonján a díjfizető applikációt.
Szobraink egy része költözőmadár. Egyesek a budafoki Memento Parkba repültek, de többen változtattak helyet a városon belül is. „Lakást cserélt” Kovács Béla, és a Nagy Imrének vélt „Nagyapa a hídon” hangulatú zsánerszobor is. A legnagyobb port vitathatatlanul József Attila néhány méteres költözése verte fel. A sajtó tele volt tiltakozással, mindenki állást foglalt és megengedhetetlennek tartotta, hogy a szobrot elmozdítsák. Aztán persze senki sem ismerte el, hogy az új hely valójában jobb is a réginél. A magam részéről legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy József Attila művéről és személyiségéről rengeteg mindent elmondtak már, de nem tudok róla, hogy bárki is összekapcsolta volna őt az államhatalommal. A rakodópart hosszú, a dinnyehéj úszhatott bárhol, az pedig, hogy a költő 1980-ban a pázsit közepén felállított, majd 2013-ban a stilizált rakpart tetejére előrehozott szobrát kizárólag az Országház közvetlen közelében látjuk elfogadhatónak, jól mutatja: sikeres volt az a törekvés, amely a proletárhatalom előhírnökeként kívánta őt kanonizálni.
Egy szobrot teljességgel hiányolok Budapestről. Amerikai elnökökben jók vagyunk (Washington, Reagannek kettő, Bush), angol miniszterelnökben szintén (Churchill, Thatcher), de II. Mihály orosz cár hiányzik.
Pedig azt az életet, amelyet ma – minden nehézség ellenére – őszintén szeretünk, leginkább a rövid életű Gorbacsov-ház alapítójának köszönhetjük. De nem szeretünk köszönetet mondani. Pedig Hernádi Gyula már 1990-ben helyretette a dolgokat:
„A győztes pártok (és a nem győztesek is) úgy viselkednek, mint a »Szentkorona tanában« a Szentkorona. Övék a dicsőség és a hatalom, aranyhomlokukra van erősítve a bölcsek ékköve, mindent tudnak, és semmit sem felejtenek el. Illetőleg sok mindent elfelejtenek. Elfelejtik, hogy a szabad magyar választás, tehát a pluralista demokrácia megteremtésének főszereplői között nem ők a legeslegelsők. Elfelejtik, hogy Gorbacsov Mihály léte és működése nélkül legjobb esetben is Monoron üléseznének néhányan, tízen-húszan pedig szamizdatot írnának és terjesztenének.”
a Karolina úton a Sportkórház előtt álló plasztikájának, de a figyelmes szemlélő
azonnal meglátja a lényeget: Görbe Cső. Nem is egy, sok.” A szerző felvétele
A magam szintjén már rendeztem a problémát. Számomra van Gorbacsov-emlékmű Budapesten. Józsa Bálint ugyan a „Lüktetés” címet adta a Karolina úton a Sportkórház előtt álló plasztikájának (1985-ben a nevet nyilván az akkori Országos Hematológiai Intézet ihlette), de a figyelmes szemlélő azonnal meglátja a lényeget: Görbe Cső. Nem is egy, sok. Köszönet az alkotónak, és köszönet az állambontó államférfinak. Legalább tőlem.
Végül egy kérés. Nem tudom, ki hogy van vele, de Budapest utcáit járva az ember gyakran szinte urnatemetőben érzi magát. Elképesztő mennyiségű emléktáblát helyezünk ki a legkülönbözőbb apropókból.
Minden házban nagy színész, zenetanár, matematikus, geológus lakott. (Át is dörömbölhettek egymásnak, ha a másik túl hangosan tévézett.) Nem vitatva senki érdemeit, gondolkodjunk el: vajon nagyjaink egy emléktábláért küzdötték végig életüket, vagy azért, hogy teljesítményük beépüljön utódaik életébe, szebbé és gazdagabbá téve azt? Akár észrevétlenül. Szerintem ne emléktáblával, hanem egy boldog élettel mutassuk meg: a nagy elődök nem dolgoztak hiába. Ezzel köszönhetjük meg a legszebben áldozatvállalásukat.
Ha pedig az emléktábla elengedhetetlen, egyvalamit semmiképpen ne említsünk meg rajta: azt, hogy ki állíttatta. Méltatlan a nagy elődhöz, hogy bárki rá hivatkozva próbálja beírni magát a történelembe.
Az Orsó utcai Nagy Imre Emlékház kertkapuján például egy rég elfeledett párt II. kerületi csoportja örökítette meg magát. Érdekel ez ma bárkit is? A belvárosi „Váczi kapu” emléktáblája bezzeg mellőz minden magamutogatást. Kövessük példáját!
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. május 3-án.
