VÉLEM ÉN

Erkölcsi szempontból azért tartom különösen súlyosnak mások szellemi tulajdonának elvételét, mivel ezzel az elkövető többnek, jobbnak, okosabbnak tünteti fel magát. Hogyan tudta kijátszani a szakdolgozat a témavezető és a plágiumleleplező szoftver éberségét?

Amolyan kicsike háziállat volt az a mozdony, a gyerekek fenyőgallyal dörzsölgették oldalát, s hálásan töfögött; hajnalonként embereket vitt fától fáig, vágtértől vágtérig, az asszonyok gyakran delet küldtek véle embereiknek; szolgálatkész jószág...

"Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős." Kivételt nem jelöltek meg: gyerek, munkaképtelen öreg, rokkant, beteg, állását ötvenen-hatvanon túl elvesztő csak gondoskodjon magáról. Illetve ha erre nem képes, akkor a hozzátartozói.

Nem is a cég eljárása gondolkoztathat el bennünket, hanem a kislányoké, akik Barbie-t minden további nélkül becserélik. Ebben valami tragikus árulás lappang, a régi játszótárs elfeledése. Meglepő, hogy a cég a gyermekek tömeges hűtlenségére számít...

A teve elég agresszív állat, bizonyára van benne harciasság, katonaszellem is. A híres magyar lovashuszárok helyét a bátor tevéshuszárok vehetik át. Képzeletben már látom is vonulni őket, szerintem a gyerekeknek is jobban tetszene.

Aligha árt egy kis kiruccanás a magyar sajtó múltjába az Arcanum.hu segítségével. Nos, 1960-ban az Esti Hírlap csakugyan hatvan fillérbe került, a Népszabadság és a Népszava azonban már nyolcvanba.

Az első reménysugár a diáktüntetések sorozata, a szülők és a diákok felfedezték magukban a szolidáris állampolgárt. Így a pedagógusok „éhséglázadása” már kissé kinyitotta a jövő ablakát az autokráciából a demokrácia, egy európai Magyarország felé.

Azt tapasztaltam, hogy mi, újságírók is hajlamosak vagyunk félreérteni az interjú műfaját. Kérdezés helyett állítunk valamit, és ügyésznek képzeljük magunkat. Ilyenkor megérdemeljük a beszélgetőpartner iróniába csomagolt korholását.

A karitatív szervezeteket az állam az elmúlt tizenegy bő esztendőben csakugyan alaposan kistafírozta közpénzből, most már nyugodtan végezhetnék is istennek és embernek tetsző munkájukat. Az állami ajándékok azonban néha furcsa sorsra jutnak.

Az az orosz kiskatona, aki életét vesztette a világháborúban, nem Sztálin katonája volt, hanem egy fiatalember, akinek az életébe került, hogy Európa ismét szabad legyen. Hogy mi történt ezt követően, arról ez az emlékmű nem szól...