VÉLEM ÉN

A kétigenes népszavazás óta gyönge a köztársasági elnökség intézménye, az államfőnek nem föltétlenül az a dolga, hogy motorizálja (automatizálja, gépesítse, lendületbe hozza, mechanizálja) a törvényalkotást, hanem hogy lassítsa.

Eddig is tarthatatlan volt, hogy plázákat, sportcsarnokokat, uszodákat és hangárokat fűtöttünk közösségi megfontolásokkal, miközben a faluvégen lakásában megfagyott a magára hagyott öregember, mert rosszul döntött az enni vagy melegedni kérdésben.

Gelencsér Ferenc magyarázkodásba kezdett, és tagadta a foglalt szavak gyakorlatát. Holott magára adó közéleti személyiség nem kísérletezik az élettér, a talajgyökér, a végső megoldás (Endlösung) vagy a Szálasi-féle kitartás átértelmezésével.

Igazi lúzernek kell lenni, hogy ebben a belterjes világban valaki ne találjon egy-két „baráti” céget, amely elindul egy eljárásban, persze szigorúan a „megbeszélt” feltételekkel. Persze, tudom, hogy ez kartell, azaz bűncselekmény. Már ha bebizonyítják.

Az a remény, hogy a félperiférián kerengő világunk közelebb kerülhet a gazdag centrumhoz, messzibbnek tűnik, mint valaha. A magyar GDP a legfejlettebb nyugat-európai országokénak ma is alig több mint a fele, éppen úgy, mint száz évvel ezelőtt.

Nyolc esztendővel a Putyin-Orbán paktum szignózása és az orosz kapcsolatot radikálisan átértékelő ukrajnai háború kitörése után nincs olyan autentikusnak elfogadott irányító, aki a nevét/arcát adná ehhez a kalandhoz.

„Örülök, hogy koronás nyakkendőt visel. Megtisztelő” – mondta méltóságteljes udvariassággal. – „Számomra megtisztelő a figyelme, fenség” – viszonoztam a szavait, ahogyan (szerintem) ez egy hamisítatlan magyar gentlemanhoz illett.

Az a nemzet, amelyik nem tud elég képzett állampolgárt, tehetséget és vezetőt a csatasorba állítani, veszíteni fog a jól képzett, tehetséges és vezetői készségekkel is rendelkező nemzetekkel szemben. Háttérbe szorul gazdasági, politikai és kulturális értelemben.