VÉLEM ÉN

„Azok fent lopnak, csalnak, én legyek tisztességes? Te is ezt csinálnád, ha politikus lennél!” Vissza-visszatérően hallok ilyesféle érveket, miért fogadják el egyesek mindazt a vérlázító gazságot, amit a regnáló kormány képviselői zokszó nélkül elkövetnek.

Tartani kell attól, hogy bárhová hívnák híveiket, azok egy része már jól felhergelte magát az energiaszámlával meg a bevásárlások blokkjaival, és az idegességtől reszkető kézzel picit nehezebb tapsolni? Vagy rosszabb esetben arra járhatnak a tüntető diákok?

Bizony, a köztársaság. A köztársaság szót alig ejtették ki a köztársaság nemzeti ünnepén. Furcsa egy ország. Bár tulajdonképpen igazuk van: ahogy nincs sajtószabadság, nincs köztársaság sem. Volt, nincs. Nem emlékeztünk meg róla.

Van egy közös vonása minden diktátornak: általában szabadságharcosként indul, akár fegyveresen, akár parlamenti berkekben, de a hatalomra jutás valahol lefékezi a szabadságért vívott harc lendületét, különösen, ha elhiteti, hogy itt van már a szabadság Kánaánja.

Az orosz ideológia tantárgy ukrán életek tízezrei és a porrá lőtt városok árán a transzcendencia olyan fokára jutott el, amit eddig hiányolt, de az orosz igazság ezzel ott csillog és ragyog a herszoni, mariupoli és kijevi égen, temetők keresztjei fölött.

Egymást – és ezzel sajnos önmagunkat is – jól megverni, az nem kunszt, már sokszor sikerült. A rendszer most a zavarodottság jeleit mutatja. Nem tudhatjuk, mikor illan el ez a pillanat. Most kell gőzerővel szőni a szolidaritás hálóját, hogy időben elkészüljön.

A háború ködének nevezik, amikor az ellentétes információkból nehéz összerakni, mi is a valós fronthelyzet. Az ellentétes információkkal a mi esetünkben saját kormányunk szolgál, amit viszont a köznyelv egyszerű ködösítésnek hív.

„Fatális véletlen folytán éppen »öngyilkosságom« előtt írtam egy levelet Karinthynak, amelyben általánosságban kifejtettem véleményemet az öngyilkosságról és az öngyilkosokról.” Szenzáció lett az esetből, mert a nagy Karinthy Frigyes közben válaszolt.

Számos egyéb ok is lehet, hogy ha az ember művészből átmegy provokátorba. Emir Kusturica esetében ez lehet a szerelem, a pénz, a hatalom, ám simán az önsorsrontás is egyben. Vagy az a tény, hogy filmesként háttérbe szorult.

Ha azt mondják: ez egy apróság, szót sem érdemelne, szívesen válaszolnám, igazuk van. Csakhogy ez az apróság rávilágít, mennyire eltorzult ez a rendszer. Ma még nem tartunk ott, hogy az ilyen kérdéseket firtatókat elviszi a fekete autó, de az irány – higgyék el – ez.