VÉLEM ÉN

Az ellenzéki munka legfontosabb fókusza a játékszabályok megváltoztatása, az ellenzéki társadalom mobilizálása a valódi választások feltételeinek, a propaganda megtörésének kivívása érdekében. Minden más csak pótcselekvés, rosszabb esetben bűn.

Itthon persze biztos sokan elhiszik azt, hogy amerikai ármánykodás áll a háttérben, és talán a kormány európai parlamenti kampányban is visszaköszön majd az az állítás, amely szerint „Brüsszel mögött Washington áll”.

Induljunk ki abból, hogy Kubatovra TÉNYLEG mély érzelmi hatást gyakorolt a halszagú feröeri amatőrök megalázó győzelme (a harmadikat konkrétan egy paradicsomos hering is rúghatta volna), és itten TÉNYLEG komoly az elhatározás: konzekvenciák lesznek.

Szóval a lényeg: a vita talán lehetett volna olyan is, hogy nem írok posztot róla (vagy sokkal hosszabbat), ha a Momentum, és a DK jeles képviselője is megjelenik, de így a cikk alapján nekem olyan volt, mintha az ellenzékiek egy jót utaztak volna a maflásért…

Megboldogult szakmámban egy ilyen trükk miatt fegyelmi vizsgálatok indulnak, elbocsájtások történnek, közlemények garmada próbálja helyreállítani az érintett orgánum renoméját, hiszen a legnagyobb értékén esett csorba – a hitelességén.

A Kárpát-medencében könnyű azonosulni a jogállamiság, a morális integritás patetikus fogalmain jót kacagó, szabályokat meghackelő magyar politikus karakterével és rendszerének cinikus önmeghatározásával, ugyanis ez a siker elismerésre méltó útja.

A kutatók szerint egyébként Dávid arca is erőteljes koncentrálást tükröz. Más tudósok szerint a szobor nem a híres parittyázás előtti pillanatot ábrázolja (a közhiedelemmel ellentétben a jobb kézben nincs nehéz kő). Aki nem hiszi, járjon utána – bis.

Na de mi van most, hogy a törökök alkut kötöttek a svédekkel és a NATO-val? Nekik legalább valami hasznuk volt az egész cirkuszból, de nekünk? Már azon túl, hogy az összes szövetségesünk minket utál. Legfeljebb annyi, hogy Putyinnak megtettük...

– De mi van akkor, ha az embernek egyszerre van igazi daganata és pszeudója? Erre elnémultunk persze. Mert az egyetlen lehetséges válasz ilyenkor az, hogy akkor majd egyszerre sírunk és nevetünk. Mármint a temetésen.

1968-ban jelent meg az Állóvíz című szociográfia a Szabolcs és Bihar csücskében megbúvó Penészlekről. A debreceni egyetemen ronggyá olvastuk a Valóságot, a nagy visszhangot kiváltó riport nyomán kibontakozó vitát pedig igyekeztünk figyelemmel kísérni.