VÉLEM ÉN

A nemes célért Novák Katalin sem tett meg mindent. Egy davosi panelbeszélgetésen azt mondta, az a legfontosabb, hogy Oroszország nem győzhet az Ukrajna elleni háborújában – miközben Orbán Viktor itthon azt ismételgeti, hogy Ukrajna nem győzhet.

Miközben hullámzott alatta az Adriai-tenger, be is rúgott. Arra ébredt, hogy a parton város suhan el, és a templomok tornyán kereszt díszeleg. Azt hitte, hogy megérkezett Jeruzsálembe, holott csupán a dalmáciai Spalato (a mai Split) tornyait látta.

A lényeg az, hogy úgynevezett civilekre pár milliárdot így is el lehet költeni közpénzből, nagyjából pártpropagandára és még a kedves csahosok is jól járnak közben. Mondhatni igazán ideális megoldás.

Az ukrán hadsereg légicsapásaira egy nappal azután került sor, hogy az orosz hadsereg minden korábbinál intenzívebb légi offenzívát indított a legnagyobb ukrán városok ellen. „Moszkva kérni fogja az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli ülésének összehívását!”

Egységfront van Ukrajna ellen, két törpe egyenlő egy front; most már másfelen vagyunk, kilenc és fél millió magyar és ötmillió szlovák, még több is, féljen tehát az Unió, tőlünk, a szlovákok nyilaitól is ments meg, Uram, minket, magyar–szlovák két jó barát.

Hogyan lehetne ezt a rezsimet egy plurális rendszer irányába terelni? Nyilván a pénz megvonásával. Amely döntés, kétségtelenül, nem Orbán Viktort sújtja igazában, hanem az alatta élő embereket. Egyelőre még a pénzek megvonása sem hat.

Nemrég felhívtak az állami energiaszolgáltatótól és nem a gázórámtól akartak valamit, hanem magánegészségügyi-biztosítást ajánlottak. Mit ad isten, pont egy olyan biztosító szolgáltatását ajánlották, ami Mészáros Lőrinchez van leosztva.

Az ünnepség fénypontjaként maga Orbán Viktor mutatta meg a tömegnek tisztára nyalt hátsó felét, melyből közfelkiáltásra tűzijátékot eresztett, „Kleine Fische, gute Fische” címmel, darabját ezer milliárdért. A műsor végeztével kiátkozta az Európai Uniót...

Tudjuk, hogy megint átvernek bennünket. Pontosan tudjuk, hogy épp az ellenkezője igaz annak, amit a kép sugall, tudjuk ki ültette az elnöki székben azt, aki éppen ott ül, és – ebből fakadóan is – mik a valóságos erőviszonyok.

Csang ma nem a diktatúra jelképe, hanem az el nem szakadásé, az egyszer majd megvalósuló Nagy-Kína álmáé, ami Pekinget nyugtatja, elringatja, Tajvannak pedig időt nyer. Aztán majd lesz valahogy...