VÉLEM ÉN

Boris Johnson már újságíróként megbukott hazudozással, a palira rá volt írva, hogy egy gátlástalan szélhámos, akitől normál esetben egy használt porszívót sem venne az ember. Ahogy Nigel Farage-ról is üvöltött, hogy egy nagyszájú pojáca.

A Tízparancsolatban nem az olvasható, hogy „lo táhárog”, vagyis, hogy „ne ölj!”, hanem az, hogy „lo tircáh”, vagyis „ne gyilkolj!”, nyelvi és jogi értelemben is differenciálva a két cselekedet között. Az ölés és a gyilkolás tartalma egészen más...

Mindenfajta pánikkeltés szándéka nélkül szeretném felidézni három nagyszülőm váratlan és indokolatlannak látszó halálát. Vajon kinek nincsen hasonló élménye a családjában? És leírok egy történetet is, ami bűncselekmény-sorozatra utal.

A harmadik évben átvette az oktatást a helyi pap. Első alkalommal, nyilván humorosnak szánva közölte – miközben a torka előtt elhúzta a tenyerét –, hogy akit nem lát a misén, annak annyi. Ezt a sokkot a kislegény azóta sem heverte ki.

Talán a „kollégiumi szobatárs” lehetne az óvodai jel? Egy „bajszos szar”-portré? Az Orbán1Géniusz? Tizenhatezer lélegeztető a raktárban? Vagy a felcsúti gyermekkori barát árnyjátéka? Esetleg a „családi gazdagodás” csinos függvényen ábrázolva? Netán a „bátorak” szó?

Orbán Viktor nyilván alapos előtanulmányozás után jutott arra, hogy Schmitt Pál és Áder János után őt – egy nőt – küldi a Sándor-palotába. A Fideszben töltött közös évek alapján nyugodt lehetett: méltó lesz elődeihez, és hozza azt is, hogy nőből van.

A szöveg az Incorect politic című ultranacionalista, neolegionarista, antiszemita és AUR-párti lapban jelent meg. A cikk jogi korlátozások nélkül jelenik meg, akárcsak testvérlapja, a Certitudinea (Bizonyosság).

Vajon milyen példát kaptak székelyudvarhelyi (és székelyföldi, és erdélyi, és románaiai) gyerekek a székelyudvarhelyi pedagógusokból és polgármesterből, valamint a gyulafehérvári római katolikus érsekből álló triótól?

Abban semmi meglepő, hogy a bukaresti magyar hetilap, A Hét majdani főszerkesztője, Huszár Sándor Dermata-gyárbeli munkásból újságíróvá előléptetve 1960. április 30-án ezt írta a naplójába: „Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen – ugye – pártember is.” Ugye?

Ha belegondolok, hogy én – sokadmagammal – egy lassan belefáradó világrendőrben hiszek, akkor az úgy is érthető, hogy visszakaptam a látásom, s hamarosan Pintér Sándorban fogom felismerni a messiást. Elég vacak üdvtörténeti kilátások.