VÉLEM ÉN

Mint a vallás, amely sem nem művészet, sem nem tudomány, a tehetség sem erkölcs, az erkölcs sem tehetség. Jól esik arra gondolnom, hogy voltak és vannak nagy művészek, akik nem lettek ház nélküli csigák, de noha szomorúan, nem várom ezt el mindenkitől.

A sapis delegáció azóta hazaérkezett, mindenki otthonában simogatja az aranyat érő fejfedőket, elkészült a „Megcsináltuk”-poszt az alattvalóknak, az óceán túloldalán meg már azt sem tudják, honnan is jöttek november 7-én azok a csillogó szemű emberkék...

Figyelemre méltó, hogy Orbán nyomán Magyar Péter is sietett méltatni Donald Trumpot. Az amerikai elnök és politikája olyan, amilyen, de a világnak ehhez kell alkalmazkodnia, mert más egyelőre nincs helyette. Orbán pedig nagyon tud alkalmazkodni.

Szent Ágostontól Sigmund Freudig nem találunk magyarázatot a jelenségre, az erkölcsileg hiteltelenné váló közszereplők miért éreznek késztetést, hogy egyházi méltóságok társaságában mutatkozzanak, és erről fotó is készüljön. Persze sejtjük az okát.

Magyar Péter immár nagyra tartja Trumpot, sőt mindig is nagyra tartotta. Ő, és nem Orbán lenne alkalmas rá, hogy körbeviháncolja a Nagy Bwanát, hasát vakargatásra odakínálja, és megvegye azt a sok uránt, amit az amerikaiak az oroszoktól vesznek.

Furcsa. Van ennek a magyar kormánynak ellenzéke? Persze. Saját, házi készítésű ellenzéke van. Az ellenzék is nagyon dicséri Trump elnököt, hogy micsoda zseni. Trump elnök annyira ostoba, hogy nagyon szereti azt hallani, hogy ő egy zseni, ezért dolgoztat velem.

Az írás hőse, miután egy önműködő fagyasztóberendezésben hibernál (ismerős?), ötezer év múltán tér magához egy, az emberiséget szinte maradéktalanul elsöprő kataklizma után, s a mai New York helyén félvad, primitív törzs életébe csöppen belé.

Ezer esztendősek voltak a virágmagvak, amelyeket a lengyelországi Maslivicié temetőjében találtak. Ezek különleges földben kicsíráztak, tizenkét centiméteresre nőttek, s patkó alakú leveleik tövében a sok kicsi virág tüneményes volt, annyira nem hasonlított semmihez.

Az antiszemitizmus és a külföldiek iránti gyűlölet a hazafisággal keveredik 1848-tól 1918-ig és azután is. E korszak legtöbb kulturális-politikai személyisége („Ha most zsidó lennék, megölném magam” — Emil Cioran, 1939) antiszemita, rasszista, xenofób.

A döntés önmagán messze túlmutat. Hollandia, amely valaha a fény, a gondolat és a szabadság hazája volt (gondoljunk az egyetemekre, ahová még Erdélyből is elzarándokoltak tanulni vágyó fiatalok, újra bebizonyította, hogy a morális fölényből is lehet sötét ideológiát gyártani.