VÉLEM ÉN

A Fidesz szavazóit is érdekelheti, hogy az ellenzéki pártok mit ajánlanak Magyarországnak, hogyan oldanák meg az egészségügy, az oktatás, a gazdaság problémáit, miként számolnák fel, vagy csökkentenék a szegénységet és az egyenlőtlenségeket.

Tudom, kár ezen pörögni, mert minden nem birkásított magyar érti, mindez mennyit is ér. Dekára ugyanannyit, mint Nagy Feró Kossuth-díja alig pár hete. Cserébe az egykori lázadó rocker mehetett sujtásos mentében fideszeseket körbenyalni Kötcsére.

Előttem egy idős úr keresgél elfogadható árú virágot. Megy föl, alá, de mindegyik virág iszonyúan megdrágult, s látszik az arcán a kétségbe esés. Mennyi? Sajnos igaza van, magam is tapasztalom az inflációt a vágott virágok, ezen belül a tipikus temetői virágok esetében.

Ezt valószínűsíti a következő csodálatos idézet. Megalkotója Szijjártó Péter külügyminiszter, az igazgyöngy lelőhelye a Magyar Nemzet: „Hányszor is volt pápalátogatás Magyarországon a Gyurcsány-korszakban?” Bizony. Touché! Á. H. írása

A pápát még a kereszténységükkel kérkedők sem oktathatják ki arról, ki az igazi hívő és ki nem. Ugyanakkor mégsem gondoljuk azt, hogy a pápalátogatás véget vet annak az álságos helyzetnek, amiben élünk. Ehhez ugyanis gyökeres fordulatra, belátásra, bűnbánatra, őszinteségre, empátiára lenne szükség a döntéshozók részéről.

Ha közérthetővé vált például a hasonlat, a jelkép és a metafora, közérthetővé válhat a szabad képzettársítás is, ha az irodalomtanítás lemond a skolasztikus adathalmozásról, és a költészet benső világának mozgását is megragadja.

Nem arról van szó, hogy ebben mennyi az igazság vagy az őszinteség. Hanem arról, hogy amit mondanak, nem sajnálkozva mondják, hanem fölényesen. Hogy közvetve büszkék: nem arra, amihez értenek, hanem arra, amihez nem.

A közmédia hírügynöksége egyetlen árva szóban sem számolt be az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek tegnap esti tévévitájáról. Azt hiszem, a legelkötelezettebb kormánypárti is kénytelen belátni: itt a tisztességnek, a korrekt szakmaiságnak már a látszata sem maradt.