VERS/ZENE

Jogot tehát az árnyalatnak, melyben a holnap rajza áll s a kivételnek mely holnapra talán szabály; jogot – hogy hadd kisérletezzék – a költőnek, a legfőbb kutatónak. Jogot a boncolóknak, a kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak...

Néhány kattintás a lényegig vezet: a lényeg az itt semmi más, mint az … etnobiodiverzitás! Minden népben kissé más a lélek, másak ám a működő allélek; cigány, magyar, horvát olasz lélek ad értelmet itt a zenének.

Mögöttem csak én magam s az ének, / és amott apró csokor, vigyázzban. / Húsomban vergődő, tompa láz van, / friss és idültebb hegek kísérnek.

Gyere, haza! Hova, kérdezhetné a haza, ha valóban itt lenne. Máshol van. A haza csak egy irány. Hogy arra kell menni. Értelmet ad a haladásnak. Haza és haladás. Ha jó irányba haladunk, talán hazaérünk.

„Szeretnék végre hasonlítani, de nem a korhoz, hanem a vonatablakból megpillantott dombokhoz, hegyekhez, folyókhoz… A vonatfülke is szonett. A meztelen női test is szonett. A madárfészek is szonett… Minden, ami zárt, ami körülhatárolható, ami különválasztható.

Jön az árviz! jön az árviz! hangzék, / S tengert láttam, ahogy kitekinték. // Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át, / Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom / mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; / ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár...

Miről lehetne észrevenni, / amit nem akarsz észrevenni, / hogy nincsen már szabadság? // Ne várd a vért, ne várd az ősállatként / reád vicsorgó tankot, / mert úgyis zsarnokság van, / ha egy ideig itt-ott / még szabadság van!