VERS/ZENE

Ime egy nemzet legnagyobb költőjének önarcképe! De még rettenetesebb az a belső arckép ami az utolsó hat év verseiből kegyetlen erővel égeti magát belénk: Sötét eszmék boritják lelkemet, / Szivemben istenkáromlás lakik… / Kivánságom: vesszen ki a világ / s e földi nép a legvégső fajig.

Át kellett élnie lelkében mindazt a sok gyötrő dilemmát, mindazt a lehetséges katasztrófát, mindazt az erkölcsi apokalipszist amelyet ez a korszak észrevétlen és a nagyvilágtól még csak nem is sejtve rejtegetett.

A kísértetek hideg fojtogatásától sem ijedező értelem bátor eszményképe, amint a világégés immár saját húsába hasító perzselése közepette is „a lantot, a lantot szorítja kebeléhez”, mert tudja, hogy a pusztító hatalom elmúlik, de a költészet örök.

Állítólag, miután a máglyát meggyújtották, a júliusi olasz hőségben égett hússzag szállt az égre, Speziában. Talán bámészkodók is akadtak, akik megkérdezték: – Kit égetnek? –, de senki sem válaszolt, nézték a tüzet, s várták, hogy elhamvadjon a két tetem.

A két barát boldogan fedezi fel egymásban az útitársat, hogy ki-ki a maga zsenialitása által kijelölt célja felé vegye az utat.

A Fény tündére vezeti a boldogság felé az ember fiát, a boldogság és a tudás elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze. Ettől a költőiségtől válik szárnyalóvá a költő puritán tisztaságú nyelve is.

Yo soy español integral y me sería imposible vivir fuera de mis límites geográficos; pero odio al que es español por ser español nada más | Teljesen spanyol vagyok, és lehetetlen lenne a földrajzi határaimon kívül élnem; de utálom azt, aki spanyol, mert spanyol, semmi több | Sunt spaniol integral și mi-ar fi imposibil să trăiesc în afara limitelor mele geografice; dar îl urăsc pe cel care este spaniol pentru că este spaniol nimic mai mult

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valóságra válik. Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek, vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek. Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

De nem kell már költő dala a kornak: / gépek s okos telefonok dalolnak, / bemocskolták a kenyerét, a nyelvét, // az eszméket, mik emberré nevelték, / s értetlenül küzd elhaló szavával / a világgal, fájdalmas önmagával.

Furcsa, szinte számomra is megmagyarázhatatlan, hogy annyi esztendő, huszonnégy „kánoni” és jó néhány apokrif darab, hetvenhét szonett lefordítása során következetesen húzódoztam két legismertebb drámájának, a Romeo és Júliának és az Othellónak a fordításától.