VERS/ZENE

Hol szabadság van, ott szabadság van, nem csak az önfeledt nyaralásban, nem csak a kulcsra zárt kis szobákban, de már a gondolatban, a vágyban, abban, hogy kimondod, kérdezed és vitatod...

Előrelátva az utolsó időket, a látomások univerzuma kétféle entitás köré polarizálódik: egyfelől az imába és eksztázisba merülő remete-élet, másfelől a kifeszített, megkövült fekete zászló alatt felsorakozó, ősi primordiális üvöltést hallató harcosok népe.

Cărtărescu, a költő végigjárja a költészettől való elszakadás stációit, "kipróbálván ugyanakkor valamennyi számba vehető eszközt ennek megmentésére." A Cărtărescu-féle vers valamiképpen ott egyensúlyoz mindig a líra és nem-líra határán.

Amíg a magyar költészet a 21. században is ilyen sorokat terem, rendben vagyunk mégis. Amíg vannak ilyen színészeink, akik ilyen színvonalú versműsorokat produkálnak, addig él a magyar vers.

Ime egy nemzet legnagyobb költőjének önarcképe! De még rettenetesebb az a belső arckép ami az utolsó hat év verseiből kegyetlen erővel égeti magát belénk: Sötét eszmék boritják lelkemet, / Szivemben istenkáromlás lakik… / Kivánságom: vesszen ki a világ / s e földi nép a legvégső fajig.

Át kellett élnie lelkében mindazt a sok gyötrő dilemmát, mindazt a lehetséges katasztrófát, mindazt az erkölcsi apokalipszist amelyet ez a korszak észrevétlen és a nagyvilágtól még csak nem is sejtve rejtegetett.

A kísértetek hideg fojtogatásától sem ijedező értelem bátor eszményképe, amint a világégés immár saját húsába hasító perzselése közepette is „a lantot, a lantot szorítja kebeléhez”, mert tudja, hogy a pusztító hatalom elmúlik, de a költészet örök.

Állítólag, miután a máglyát meggyújtották, a júliusi olasz hőségben égett hússzag szállt az égre, Speziában. Talán bámészkodók is akadtak, akik megkérdezték: – Kit égetnek? –, de senki sem válaszolt, nézték a tüzet, s várták, hogy elhamvadjon a két tetem.

A két barát boldogan fedezi fel egymásban az útitársat, hogy ki-ki a maga zsenialitása által kijelölt célja felé vegye az utat.