Mircea Cărtărescut a hivatalos román kritika a következőképpen „skatulyázta”: „metafizikai romantikus, posztmodern álruhában – Paul Cernat: „Visul chimeric” al poetului postmodern (A posztmodern költő „kiméra álma”), utószó Mircea Cărtărescu: Plurivers (Sokszorosvers, de Pluriverzum is!) című gyűjteményes kötetéhez, Humanitas Kiadó, Bukarest, 2oo3.
Sokoldalú kortárs író és esszéista, lírában és epikában egyaránt jelentőset alkotott. A nyolcvanas években megjelenő Cărtărescu-verskötetek az örök időkre berendezkedettnek hitt romániai kommunista kurzus brutálisan kultúra- (és főleg: irodalom-) ellenes közhangulatában /emiatt, ennek ellenére/ eseményszámba mentek. Ezek a következők: Faruri, vitrine, fotografii (Fényszórók, kirakatok, fényképek), Cartea Românească, 198o., Poeme de amor (Szerelmes versek), Cartea Românească, 1983., Totul (Minden), Cartea Românească, 1985., Dragostea (Szerelem), Humanitas, 1994. (Utóbbi a fordulat éve után jelent meg ugyan, de a benne foglalt versek ugyancsak a 8o-as évtized utolsó felében keletkeztek.) E négy kötet verstermése adja a 2oo3-ban a Humanitas kiadónál szerzői válogatásban megjelentetett kétkötetes antológia, a Plurivers törzsanyagát. A gyűjteményes kötetből kimaradtak az 1988-ban publikált Nostalgia című kötet versei, és nem tartalmazza az 199o-es kiadású Levantul (Levante) poémát. Ez utóbbiról írta a kritika: „hősies-komikus, parodisztikus és intertextuális jellegű, finoman eminescui, kozmikus és látnoki remekmű …” (A Székelyföld c. folyóirat 2oo2/ 2. száma közölt belőle részletet Lövétei Lázár László fordításában, a 2016/ 9. szám pedig a poéma teljes 11. fejezetét – Heábavalóságok heábavalósága – Bartha György átköltésében). A Levantul után Cărtărescu próza-korszaka következik, csak hellyel-közzel, elvétve közöl verset, amelyeket a már régen beharangozott, árulkodó című Nimic (Semmi) kötet fog tartalmazni majd.
Cărtărescu, a költő végigjárja a költészettől való elszakadás stációit, „kipróbálván ugyanakkor valamennyi számba vehető eszközt ennek megmentésére.”(U.o. : 289.). Szétfeszíti a vers hagyományos kereteit (lásd: „kivezetés a lírából”, „búcsú a trópusoktól” és egyebek). A szabaddá tett nyílászárókon át így bezúdul a Cărtărescu-vers monumentális épületébe a kozmogonikus esemény, a mindennapok vízióvá fokozott látványa, rendszerint a nagyvárosi „luxuriáns” számos kelléke, valamilyen fajta mitikus önéletrajz tudatalattiból felötlő diribdarabjai, az intertextualitás, az esetleges, a tetten ért giccs, stb.
A Cărtărescu-féle vers valamiképpen ott egyensúlyoz mindig a líra és nem-líra határán.
Az általam fordított első három vers vonatkozásában (az első kettő a Totul kötet Viziuni – Viziók – ciklusából): az válik a hétvégi magány látomásává, hogy a lírai ” én” „kimenőt ad” lakása valamennyi tárgyának, bútorainak, a legvégén a szoba minden lélegzetvételnyi levegőjének is külön-külön, a lecsupaszított négy fal (Karinthy nyomán tegyük még hozzá: padló és plafon) között fogadva valahonnan a gyermekkor régen elsüllyedt mélyrétegéből előbukkanó „óriásanya” pillanatig tartó, efemer, ám megnyugvást mégsem hozó, elképzelt látogatását (Óriásnő).
Decemberi éjjel című versében a kedves utáni vágyódás tárgyiasítása érhető tetten: a költő képzeletében felidézi a román népi hiedelemvilágban élő szárnyas sárkány (Zburătorul) alakját, bukaresti miliőbe helyezett, mikrorealizmusra valló túlzsúfolt részletezéssel emelve látomássá. Ez utóbbi alkotása jól példázza ugyanakkor a Cărtărescu-vers tartalmi, szerkezeti, hangulati, versritmikai stb. sokszólamúságát, heterogén jellegét. A versszövegben felváltva követi egymást a valóságos és abszurd, parodisztikus és elégikus, fennkölt és hétköznapian közönséges. A realisztikus majd vizionárius leírások párbeszédes, drámai részekkel váltakoznak, a gondolatritmusra alapozó szabadvers-szöveget rímes, dalszerű kötött versszak követi( nem ritka, hogy a költő ez utóbbiban is elrejti az irónia apró nyílhegyeit). Az intertextualitás is jelen van a versben, ugyanis a címet a költő Alexandru Macedonskitól (1854-192o) „vette kölcsön” (az arhaizálás utal arra, hogy nem véletlen egyezésről van szó) anélkül, hogy grafikailag jelezné az átvételt. Szerintünk a költői tehetség aranyfedezete a versben éppen az, hogy az ilymódon, egymásnak ellentett, egymást „ütő” elemekből összeállított lírai kompozíció mégis organikus, hiteles, egész, az olvasót magával ragadó sodrású.
Az intertextualitás Az én meghitt álmom című versben is kimutatható (megjelent a Totul kötet Momente – Pillanatok – ciklusában), ugyanis a költő a címet a francia szimbolista Paul Verlaine-től kölcsönözte (Mon rêve familier). (Mellékesen megjegyezzük, hogy a francia költő versét éppen Ady fordította magyarra.) Továbbá, az erdei „boldogság-sziget” előképére Constantin Noica: Filozófiai naplójában bukkanhatunk rá, mégpedig a napló azon részeiben, ahol a román filozófus bemutatja az általa elképzelt „erdei iskolát”. (A napló első részét folytatásokban közölte az éppen induló Székelyföld
Mircea Cărtărescu: az én meghitt álmom (visul meu familiar)
nem tudom, a haldokló század melankóliája okozza-e?
az ősz-e amely mindannyiunkat megzavar, sápadt faleveleket és a dâmboviţa malom vörös tégláit locsolva
az alulfejlettség és a lerobbant villamosok szagát hozván felénk
vagy valami egyéb? nem tudhatom, de látom
hogy az egész világ: a járdákon, üzemekben, cukrászdákban, de még a huzatos
szélfútta troli-megállókban is: férfiak, srácok, férjezett hölgyek,
szarafánruhás csajok, aranylánc fülönfüggőikkel
mind-mind megfeledkeztek a nagy társadalmi szervezetről, családról és kölykökről,
de még a saját fizikumukról, saját vérükről, idegeikről és ereikről is,
és amint az alácsüngő villanyégők alatt állnak a boldogságot álmodják valamennyien:
az iskolai boldogságot, irodai boldogságot, asztali, ágybeli, mezei boldogságot,
sőt, még a gyógyszertárakban is összezsúfolódott mindenféle szerzet
akik a kasszánál – szórakozottan – boldogságot kérnek,
és nem kenőcsöket vagy diazepámt.
őszintén szólva, valami ilyesmire gondolok mindegyre magam is.
különösen most, amikor a 41-es általánosban letanított 3-4 óra után
falatozni készülök az auto-mecanica kantinjában, az emeleten
a kezeslábasok és kocsonyák édeskés illatában, a pénzről és gyújtógyertyákról folyó csevegés közepett.
az asztalon előttem a tányéron fasírt mellette málnaszörpös üveg.
de bizony nem eszem, leköt engem is az álmodozás.
az én boldogság-álmom egyfajta közösségi otthon vagy kicsi internátus
elrejtve valami lombhullató erdő kellős közepén, kis fehér falú épület,
odabenn közös hálószoba, jólfűtött, amolyan tíz ágyas,
de lehetne tizenöt is, az ágyakon frissen mosott illatú ágyhuzat,
hogy is mondjam, lehetne kórházszoba is, de ahonnan kizárva minden injekció vagy egyéb gyógyítás,
mondjuk, afféle preventórium lenne, de hidrazin nélkül,
még bolondokháza is, egye fene, de nuku lobotómia vagy elektrosokk.
és ott feküdnénk mi, maroknyian, furcsa
pizsama rajtunk, zöld vagy rózsaszín babos, elefántos, donáldkacsás, zsiráfos,
gomb helyett zsinórral lehetne összefűzni, mint az aktacsomót.
minden időnket ott töltenénk takarók alá bújva, közben folyna a csevegés,
tekernők a rubik-kockát, grépfrút gyümölcsöt
szolgálnának fel az asztalnál ebédkor.
magunkra lennénk ott, se személyazonossági, se hozzátartozók
semmi döntést se kellene hozni, szundikálnánk, pletyóznánk, bámulnánk ki az ablakon,
alkonyatkor az ablakpárkányon ülnénk, a fűtőtesten melegítve talpunk, valamely fiatal amerikai szerző regényébe, novelláskönyvébe beleveszve,
olyan furcsa szertelen olvasmányokba, amelyekből az ember nem szeretne létre ébredni sosem.
nem volnának ott nők, szinte férfiak is alig
magunkra hagyatva ott öregedni meg
pattogna a fűtőtest, zúgna a víz amint lehúzzák, susogna az ágyhuzat
és hallgatnók odakint az erdőn amint szakad a hó.
és lenne ott egy asztal is, amelyen írnék
azt ami éppen eszembe jut, verseket, történetkéket, ott firkálgatnék, naplót vezetnék,
mialatt mellettem az egyik társunk éppen áramköröket forrasztana
holmi állítható asztalilámpa fénykörébe hajolva.
hát ilyenforma volna az én boldogság-álmom.
így telne napra nap. cin és grépfrút illatában
és a srácok jópofa gúnyneveikkel: koca, patkány, kempes
ahogyan tarka pizsamáikban nyüzsögnek szeliden
vagy olvasnak. vagy nézik a havazást.
és nem kellene soha semmiről se döntenünk, és hogy nem függne tőlünk
soha senki élete.
mint fehér meghitt kalitkában úgy élni
minden terv nélkül létezni gondtalan.
egyelőre azonban elfogyasztom a fasírtot majd megiszom a málnaszörpömet
utána visszakullogok az órámat megtartani, az utcán robognak a karosszériák, motorok,
újraöntött gumikerekek. igen, minden embernek megvan
a maga boldogsága. megvan a magamé is:
meleg hálószoba valahol egy behavazott erdő közepén
Mircea Cărtărescu: óriásnő (uriaşa)
szombat este. olvasok a szobámban. de a zománcozott olvasólámpa
nincs jelen, diszkóba ment.
a plafonról csüngő villanylámpa is kimenőt kért, diák barátja várja.
a tükör előtt illegette magát egész délután.
sötétben olvasok tehát. a fűzött könyv ideges,
az opera előtti kis parkban már régóta „csókra várja”
valami jókötésű szótár-legény.
szombat este van. olvasok. vízszintesen, mintegy félméterre a padlózat
fölött lebegve, mivel a heverő is moziba ment. szombat este van,
és a parkett mindenegy lécdarabja
a bulváron a barátjának adott találkát.
a ruhásszekrény, a spray, a képek, mind-mind
kikenve-fenve, egy érzéki rózsa
neonszirmai közé zsúfoltan, az üvegesszekrények szétszabdalva, bugyogva
pumpálják kerekecskéiket, furnírjukat, csővázaikat, lapjaikat és festéküket
az athéné pallasz söröző, a bulandra felé.
szombat este van, és én fulladozom, mert minden lélekzetvételnyi levegőm
kosztümösen, felgyűrűzve lelécelt. mint érett körtébe
egy oxigénatomba szívesen beleharapnék.
az üres szobában olvasok tehát. amikor furcsa kék fény
rámüszkösíti a pizsamát. az ablak felé nézvén
az egész ablakkeretet betöltő óriás szemet látok.
édesanyám hatalmas kék szemét.
édesanyám volt kint, ő nézett be az ablakon kétrét hajolva,
mint két tízemeletes tömbház egymáson, akkora. ő volt az, igen
mezítláb taposván a sugárutakon, átjárókon, ablaküvegeken,
édesanyám volt, olyan, ahogyan emlékeimben él, iszonyú fogsorával
hullámozva a csillagok és gyémántok alatt, a kartonszoknya is rá vall,
hosszú bíborfelhőt vonszolva maga után, ködöt izzadva-fújva,
ujjhegyének egyetlen érintésével menet közben kigyújtva
mint milliárdwattos égőket a szállodák sorát. édesanyám volt,
haladt a sugárúton, lapockái közt hold világolt,
láttam, amint a victoria tér felé tart, óriás szikrázó pók,
vakító szerelem.
és én az ablakban állva figyelem.
„- ó, édesanyám, súgtam neki, hát te is magamra hagysz szombaton este?
legalább csupasz csontvázadat hagynád itt a szobámban lebegve.
nem ismertelek, nem ismertél te sem,
de legalább próbálj meg emlékezni, Hatalmas,
abbéli nagy igyekezetemre, hogy elfogadjalak lett légyen,
és hogy milyen rettegéssel töltöttek el engem akkoriban a magamkorú lánykák…
ne távolodj hát,
nem győztél fölöttem, ezért ne vesd le magad az aszfaltra a victoria téren,
pedig lesimított hajad lelegeltem egészen,
pedig az életemet elvetéltem,
és odalett az ifjúság…”
de édesanyám a szikrázó nyugati ég felé haladt tovább,
csípője ringásával zúzva be az ablakok sorát,
léptei alatt szétlapítva tartálykocsit, a postarepülőt, mint játékszert a légből leszedve,
árnyékától homályba borult a rőtfényű intercontinental,
és ahogy hirtelen visszanézett, lehelletében fenobarbital,
jégcsapok, éhség és fagy illatával,
megpillantottam azt amit látni sose reméltem volna:
hogy édes szülém a karjai közt hordja
fényárban fürdő halálomat.
Mircea Cărtărescu: decemberi éjjel (noapte de decemvrie)
bánatomnak kiütköztek a tejfogacskái már.
bukarest mint sötéttel telis-tele pohár.
a kirakatrendezőnők későig dolgoztak aznap éjszaka,
ragyogott kiváló igyekezetük sztaniol-csillaga
az italos üvegeken, a motoros sisakra angyalhaj jutott
műhóból készítettek snájdig hóapót.
a játékbolt-kirakatok üvegét
belepték ezüst és meggyszín és arany hópihék.
a kék éjszakába’
a kölykök kirakták cipőiket a szoba ablakába
és szívüket az ágy ölében lenn
belengte holmi fennkölt érzelem.
a szemközti házak ablaksorát ha nézted
a karácsonyfákon láthattál vatta-havat és lila gömböcskéket
láthattad villog a tévé, szikráznak villany-csillagok
párhuzamos cérnákon sok szaloncukorka lóg.
bánatomnak kihullottak a tejfogai mind
de közben az történt, hogy a fürdőkádat kinőtte már nem tarthattam benne
vedlett irgalmatlanul és szivárványszínű bolyhaival betöltötte az egész lakást
ha belélegeztem megköhögtetett, valóságos asztma-roham fogott el.
aztán rövidesen krokodil-állkapcsokat növesztett éles tigrisfogakkal
a nyomomban lihegett mindig otthagyva nyál-nyomát a szőnyegen
az ágyamban aludt, mellkasom volt a párnája, horkolásától rengett az épület.
végül felhasította hátamon a bőrt, és éles karmaival belémhatolva
engem mint bábfigurát, röhögve léptetett.
szinte karácsonyesti hangulat.
egy jóságos öreg
a kései villamoson blattoló cigánykölyköket pár lejjel lepi meg
tamburin-dobbal és tréningben és taknyoson
ugráltak le a mozgó járműről, láthattad amint csapatuk a hófuvásban a gépkocsik közt átoson.
sark-hideg.
elképzelem a békés kalácsszagú falut,
a gyermekvárost a vatta-cukor és mandula
és mézes diósrétes és praliné illatút
és a cukrászdai hütőszekrényeket
a tejszínhabos diplomata-süteménnyel és édes szirupban ázó narancshéjjal teletömötteket.
írógépem előtt ülve mindezt elgondolám…
akkor hirtelen a szobám ablakán
váratlan egy vakító szivárvány színei beragyogtak
íve ablakomból tartott a bucur obornak.
üvegszerű pikkely borította, pirit és csillám,
vérvörös, fajánsz-narancs-szín villám
kanári-sárga
bendőzöld, márga
tengerszínű kék
gutaütés utáni indigószín vér-alvadék
s a legvagányabb lila.
íve ráfeküdt a laromet üzem falaira
áthajolt a fram-hütőszekrény gyár felett
s a te ablakodban”bevégeztetett.”
bánatom mindezidáig a konyhapadlón horkolt összetekeredve
de amint a szivárvány fénye a szemébe villant nagyot ugrott hirtelen.
ezerfelé repült az ablaküveg-szilánk s a benzingőzzel elegy
decemberi fagy egyszeriben betöltötte a szobát.
odalentről felhallatszott a villamos-zörej, az ívfényben égő trolik zaja,
s a hora vendéglőből kiszűrődött holmi lakodalmi harmonikaszó.
gyönyörűszép volt a szivárvány, mint fényreklám,mely ott ível az égen, nappali fényárban fürösztve bukarestet,
mintha hegesztő-fénnyel szórva be odafentről.
a teremtmény (a hatalmas íven szinte paránynak tűnt) olyszerű szökkenésekkel, mintha lassított filmben, haladt tovább
térdig gázolva a vörösben és lilában, a színekben szegyig mocskolva magát,
a villámhárítók és szobrok hegye hosszan karcolta potrohát,
de ő némán, nagyívű szökkenésekkel lebegett a stukatúr, a kupolák és lombjukat vesztett fák fölött a sűrű havazásban,
a felhőcafatokat benyelve…míg odalentről
a megállókban várakozó emberek egymásnak mutogattak, tenyerüket ellenzőül emelve a szemük elé,
a szivárvány színeitől kékre-zöldre vált arccal,
szájukat, orrukat belepte a hó, fehérre meszelte rajtuk a nagykabátot, bundát
a villamosok jöttek-mentek, de egyikük se szállt fel, nyilván arra vártak, bárcsak a teremtmény elvétené a lépést
és teljes súlyával odasuppanna a lábuk elé. ámde az az alvajárók biztonságával szökellt tovább, mint üstökös vonva csóvájába a pályájukról eltérített bádog-űrhajókat, közhasznú repülőgépeket,
meteorológiai léggömböket, s mindezekkel együtt
áttörte az ablakodat s bezúdult a szobádba.
te odabenn ültél a pamlagon
törökülésben, teáscsészék közt, hallgatagon,
a gitárodon pengettél valamit
a népi egyetem metódusa szerint
tömpe ujjakkal horgolgatván a húrokon a dallamot.
olyan picike volt az alakod
a gyöngyház-szín billentyűs pianínó lakkja
lenge gyolcsruhás tükörképed mutatta
(a kazettofonból áradt valami éles AC-DC dallam)…
frufruid nyersen csillogtak ezer alakban
kezed glisszandóban siklott a havai gitáron
tétován pengetve a húrokat, ráérősen, várón.
amikor a szörny ott vonaglott a lábaid előtt
egy mozdulattal sem próbáltad elhárítani őt,
láthattad amint betölti a szobát
láthattad sápadt ínyét, láztól karikás szemeit, égő száját, fújtató mellkasát,
láttad remegő lábait, megtört gerincét, mint szakad róla a hab
láttad, hogyan röpülnek le az utcára bútoraid, tükröd, amint szétrombolja a lakásodat,
amint karmaival lécenként felfeszíti a parkettát, hevétől a könyvek lángbaborulnak,
amint megontja a szobád falait, lavinaként zúdul az utcára a tégla- és vakolattörmelék, ácskapocs és villanyhuzalok, vízvezetékcső,
ajtó-ablak- és tokozat-diribdarabok, elgörbült facsavar…
aztán a heverődre, tereád csendesen hullt a hó, bepilinkézte a pianínót
a gitártok nyitott öblét belepte…
te ekkor már a csupasz betonlapon álltál a nyílt ég alatt, fentről szakadt, szakadt a hó…
szinte karácsonyesti hangulat honolt.
elképzeltem a fagyban párálló folyót
a hólepel alatt hullámzó tölgyerdőket
amint a szarvascsorda a vörösfenyő- és tiszafa bokrok közt csörtet
a szennyvíz-ülepítő tavat
magasfeszültség-oszlopok sorát az esti ég alatt
a síkon menetelő csapat katonát
a domboldalban sírhantok sorát…
és hogy mindezt belengi a havazás, a rózsaszín, az arany, a kék
láttam mindezt az ablakomból s a szivárvány ívét.
aztán bánatom téged a fogai és karmai közé vett óvatosan, kutya a kölykét, meleg bundájába takarva,
odalent közben megjelent a rendőrség, a mentők kombi-kocsija
szomszédaid pizsama fölé öltött télikabátban ott tolongtak papucsosan a bejárati ajtók előtt az utcán
– vajon hova vezet ez a csuda-szivárvány?
– ugyan ki lehet az a szörny?
– láttam a lányon hogy nem valami rendes…
bánatom, teveled a karjai közt, egy szökkenéssel a szivárványhídon termett
a nézők rivalgásától kísérve, a hangosbemondók harsogása közepett
vágtázott a zöld és vörös és sárga és indigókék sávokon, te csak nevettél, szikrázott a hajad
lobogott a nevetésed…és a szivárványhíd ott ívelt az atheneum, az egyetem, az amerikai konzulátus, a második kerületi jegyzőség fölött az ég alatt
és egyenesen az én ötödik emeleti körképszerű ablakomba szaladt.
a szörny, téged a karjai közt hozva, belépett a szobámba.
– szia! mondtad
– szevasz! mondtam én
– odakinn hideg van, mondtad
– hideg, mondtam én
– nézd engem teljesen belepett a hó, mondtad
– nem iszol valamit? mondtam én
azután tévét néztünk hárman.
odakint szitált a hó az éjszakában.
A költő életrajzi lapja a Humanitas Kiadónál
MIRCEA CĂRTĂRESCU s-a născut pe 1 iunie 1956, în Bucureşti. A absolvit Facultatea de Limba şi Literatura Română a Universităţii din Bucureşti în 1980. În prezent este profesor dr. în cadrul Facultăţii de Litere a Universităţii din Bucureşti. Este poet, prozator, eseist, critic literar şi publicist.
A publicat următoarele volume: Faruri, vitrine, fotografii, poeme, Cartea Românească, Bucureşti, 1980; Poeme de amor, Cartea Românească, Bucureşti, 1982; Totul, poeme, Cartea Românească, Bucureşti, 1984; Visul (în ediţiile următoare Nostalgia), povestiri, Cartea Românească, Bucureşti, 1989; Humanitas, Bucureşti, 1993; Levantul, poem epic, Cartea Românească, Bucureşti, 1990; Humanitas, Bucureşti, 1998; Visul chimeric, studiu critic, Litera, Bucureşti, 1991; Humanitas, Bucureşti, 2011; Travesti, roman, Humanitas, Bucureşti, 1994; a devenit roman grafic în limba franceză; Dragostea, poeme, Humanitas, Bucureşti, 1994; Orbitor. Aripa stângă, roman, Humanitas, Bucureşti, 1996; Dublu CD, poeme, Humanitas, Bucureşti, 1998; Postmodernismul românesc, studiu critic, Humanitas, Bucureşti, 1999; Jurnal I, Humanitas, Bucureşti, 2001; Orbitor. Corpul, roman, Humanitas, Bucureşti, 2002; Enciclopedia zmeilor, carte pentru copii, Humanitas, Bucureşti, 2002; Pururi tânăr, înfăşurat în pixeli, publicistică, Humanitas, Bucureşti, 2003; Parfumul aspru al ficţiunii, audiobook, Humanitas, Bucureşti, 2003; Plurivers vol. I şi II, poeme, Humanitas, Bucureşti, 2003; Cincizeci de sonete, poeme, Brumar, Timişoara, 2003; De ce iubim femeile, povestiri şi audiobook, Humanitas, Bucureşti, 2004; Baroane!, Humanitas, Bucureşti, 2005; Jurnal II, Humanitas, Bucureşti, 2005; Orbitor. Aripa dreaptă, roman, Humanitas, Bucureşti, 2007; Dublu album, Humanitas, Bucureşti, 2009; Nimic, Humanitas, Bucureşti, 2010; Frumoasele străine, povestiri, Humanitas, Bucureşti, 2010; Zen. Jurnal 2004–2010, Humanitas, Bucureşti, 2011; Ochiul căprui al dragostei noastre, publicistică şi proză, Humanitas, Bucureşti, 2012; Fata de la marginea vieţii, povestiri alese, Humanitas, Bucureşti, 2014; Poezia, Humanitas, Bucureşti, 2015; Solenoid, roman, Humanitas, Bucureşti, 2015; Peisaj după isterie, Humanitas, 2017; Știutorii. Trei povestiri din Orbitor, Humanitas, Bucureşti, 2017; Un om care scrie. Junal 2011–2017, Humanitas, Bucureşti, 2018; Melancolia, Humanitas, Bucureşti, 2019; Creionul de tâmplărie, Humanitas, Bucureşti, 2020. Traduceri în engleză, germană, italiană, franceză, suedeză, spaniolă, olandeză, polonă, portugheză, maghiară, ivrit, norvegiană, bulgară, slovenă, daneză, bască, rusă, greacă, turcă, croată, sârbă, catalană.
Cărţile sale au fost premiate de Academia Română, Uniunea Scriitorilor din România şi din Republica Moldova, Ministerul Culturii, ASPRO, Asociaţia Scriitorilor din Bucureşti, Asociaţia Editorilor din România. Romanul Nostalgia a primit în 2005 Premiul literar „Giuseppe Acerbi“, Castel Goffredo, Italia. De asemenea, autorul a primit Premiul Internaţional pentru Literatură de la Vileniča (2011), Premiul Internaţional pentru Literatură „Haus der Kulturen der Welt“, Berlin (2012), Premiul internaţional pentru literatură, Berlin (2012), Premiul Spycher – Literaturpreis Leuk, Elveţia (2013), Marele Premiu al Festivalului Internaţional de Poezie de la Novi Sad (2013), Premiul Tormenta en un vaso, Spania (2014), Premiul Euskadi de Plata, San Sebastian (2014), Premiul cărţii pentru înţelegere europeană al oraşului Leipzig (2015); Premiul de stat al Austriei pentru literatură europeană, 2015, Premiul Leteo, Spania (2017), Premio Formentor de las Letras (2018).
