LÁTVÁNY

Ha op-art, akkor Vasarely. De az optikai művészetnek Erdélyben is van pápája. Nem olyan világhírű, mint a pécsi műfaj- és iskolateremtő Mester, aki francia földön futtatta fel művészetét a múlt század hatvanas éveiben, de sokan ismerik, értékelik Fazakas Tibort a határokon túl is.

Az épület a 17. században készült több szakaszban, és a kor egyik legnagyobb építkezési, művészeti vállalkozása volt. 1682-ben XIV. Lajos hivatalosan is Versailles-t tette meg a francia királyság központjának.

Tekerőpataki arcok néznek le ránk a széles karimájú kalapok árnyéka mélyéről. Felszegiek. A fotós, aki odavaló - Molnár Attila - tudja, hiszen ugyanazt a levegőt szívja.

Az ezredfordulóhoz kapcsolódik ez az égbe szállás; Bukarestben került rá sor, közvetlenül a Sajtóház (volt Scanteia-ház) szomszédságában, ahol a valamikori országos kiállításokat, vásárokat tartották.

Jóval a rendszerváltás előtt kerestem föl Tulceán Kiss János Botondot, aki akkoriban a Duna Delta Rezervátum biológus munkatársa volt. A magyardécsei születésű szakembert hírből ismerte már a fél ország mint a delta szerelmesét.

Egy fiatalkori, tehetséges és ambiciózus kollégám majd ötven éve úgy döntött, hogy a korlátlan lehetőségek hazájában arat világraszóló sikereket. Pár éve halt meg Kaliforniában, művészként elfeledve..

Az Atreidák történetei jutnak eszembe, ha rá gondolok. Haragudhattak rá az istenek, engesztelhetetlenül haragudhattak: alig pár éve, a bukaresti nagy földrengéssel gyermekét is, férjét is elpusztították. Elvettek tőle majdnem mindenkit, akit szeretett

Bevallom, hogy csak idős koromra, 2011-ben, Antwerpenben a székesegyházban fedeztem fel igazán Rubens (1577-1640) művészetét. Természetesen előtte is ismertem, becsültem az alkotásait, de a templomi környezetben, a korai északi reneszánsz művek közelebbi megszemlélése után döbbentem rá...

Eső verheti, szél szaggathatja, elkopottan is állnak az időben, fa-lelkükön úrrá lesz a komolyság szürkéje, a múlt feketéje, a nedvesség korhadása – dermedten várva, hogy gyökeret eresszenek az örökkévalóságban.

1986 telén ismerkedtem meg a romániai fotográfia "nagyasszonyával" (így emlegették elismerői Hedy Löfflert); otthonában fogadott s férjével együtt több órán át mutogatta képgyűjteményét, majd az akkori Előre számára egész paksaméta fekete-fehér papírképét válogatta ki alkalmi közlésre.