LÁTVÁNY

Művei határtalan alkotási és életkedvről beszélnek. Hogy neki is voltak borongás napjai? A művész nem szól ezekről és talán az ember sem, szerénysége tiltja. Előttem van 1969-es kiállításának katalógusa: művek címjegyzéke, néhány reprodukció. Életrajzi adat sehol.

A szobor hosszú alkotási folyamat eredménye, ám a kész mű alkotójának csak pillanatnyi nyugalom. Tovább mozdul a keze, rebben a szeme. Kiválasztja a következő darab márványt, hogy lelke öntörvényei szerint újrafogalmazza az anyagban világhoz való kötődésűnk újabb bizonyítékát.

A rohamos technikai változások korát éljük, de ebben a korban is, mint minden eddigiben, a művészet az emberiség legbensőbb lelki és esztétikai szükségleteit kell hogy kielégítse. Az új mondanivaló új közlésformákat alakít ki.

„Szerencsésnek tartom magam, hogy még filmre is dolgozhattam, saját kezemmel hívtam elő a felvételeket. A saját ötleteim alapján kísérletezhettem a filmhívások során” – vallja katalógusában Erdély Bálint Előd.

Gellért Sándornak a református gimnázium tanulójaként az akkoriban Szatmárnémetiben dolgozó Mohy Sándor volt a rajztanára. Saját bevallása szerint nem dühöngött benne a festői tehetség, ezért — és főleg a karakteres, könnyen rajzolható arca miatt — általában ő volt a modell.

– Ön szerint, mi az egyszerűség titka? – Rengeteg munka, tépelődés, próbálkozás. Csak így lehet eljutni a formák kvintesszenciájához. Hat éve foglalkoztat a Pillangók meg az Apa és fia ciklus, ám úgy érzem, még rengeteg kísérleteznivalóm van rajta.

Miért éppen a tizenhetedik század hozta magával a nápolyi festészet fellendülését, hiszen a vidék teljesen kívül rekedt a reneszánszon? A válasz abban a széles körű akcióban rejlik, amely a nápolyi templomok, kolostorok renoválását irányozta elő...

Köztudott, hogy a jó alkotás címe csak arra jó, hogy megnevezéssel kiemeljen, egyébként szűkíti a jelentésvilágot. A kép sokkal több annál, mint amennyit egy cím összefoglalhat. A szántóföld mögött egy ország rejlik, egy csillag mögött a világűr.

Ha jól belegondolunk, kicsit merésznek tűnik a feltételezés, hogy a szatmári Székesegyház eredeti szobrait velencei művész készítette, de ha tudjuk, hogy bécsi, müncheni, tiroli stb. festők, szobrászok munkái láthatóak Nagymajtényban, Felsőbányán, Kaplonyban, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben és még hosszan sorolhatnám, akkor már mindez nem is olyan valószerűtlen.

A képet szemlélve tulajdonképpen 1964-et írunk, s a bukaresti Dorobanti sugárút egy részét látjuk, ha elindulnánk a kép baloldala irányában, akkor hamarost a Dorobanti térre jutnánk, majd onnan még tovább, az RTV stúdiójáig...