LÁTVÁNY

A huszadik század eleji izmusainak forgatagában – amelyek jelentős hányadának elindítója, cselekvő részese – ott áll évtizedeken át látszólag rendíthetetlenül úgy, hogy közben alig érezzük rajta a döbbenetet, a keserűséget, amellyel a nagy elődök valódi szakmai tudását, igényességét siratja.

Pablo Picasso 1881. október 25-én született Málagában, a teljes neve Pablo Diego José Francisco de Paula Juan Nepomuceno María de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz y Picasso. Meghalt 1973. április 8-án. Spanyol képzőművész, író, a párizsi iskola kiemelkedő képviselője, a 20. századi avantgárd egyik legjelentősebb festője.

Néhány nap múlva Párizsba utazom. Meghívást kaptam a Salon des Indépendants idei kiállítására. Két szobromat fogom ott bemutatni.

Azt állítja az ajánló, hogy „szigorúan besorolhatatlan” munkákról van szó. Téves, mert besorolhatók a giccs nagy, terjedelmes, szívós és igen népszerű családjába.

Nagy István szigorú szépségét kora elutasította, halála után is több mint negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy a nagyközönség kellőképpen méltányolni, egyáltalán: érteni tudja a műveket.

A formák által körülzárt űrnek új lehetőségeket keres, s az egymással viaskodó szoborelemek között a „megszakítások“ talán már fontosabb tartozékai a szobornak, mint maga a szilárd matéria.

Amilyen örömmel akasztják falra az idegenforgalom színes táj- és építészeti képcsodáit, olyannyira megkérdőjelezik, pontosabban egyesek nem veszik tudomásul az elvontabb, dekorációs célzatú fotomurál létjogosultságát.

Egy másik nehéz emlék: állott a Maros-gát fölött, a híd korlátjába kapaszkodva, a nagy árvíz délelőttjén, s nézte az összefüggő víztengert Szentanna helyén. Oda költöztette Sófalváról a szüleit, hogy gáz melegítse öregségüket.

Ez a kötet természetesen csak egy kis hányada annak, amit a témakörről fontos lenne elmondani, de a leírtak bármikor kiegészíthetők a honlapom (muhisandor.com) képanyagával és több kötetnyi elméleti részével.

Azóta már a műtermében is jártam, s mert közben a művészettörténeti bagázsim is gyarapodott, ma már tudom, hogy a szobrokat nem csak nézni kell, hanem beszélni is kell velük. Ki ne ismerné a mondást: a szobor azért van, hogy önmagáért beszéljen.