A HÉT50

Realizmuson mi már korántsem stílust, módszert, formanyelvet értünk, hanem alkotóhűséget a valósághoz, a humánum közegéhez. A valóság költészetét. A változó valóságét, amit a változó költészet fejezhet ki.

A józan ész egyetlen extrém pólussal sem azonosul. A jövőben a Föld nem változik át sem paradicsommá, sem sivataggá. Itt is minden az embereken múlik, s főleg azon, hogy milyen mértékben járnak sikerrel az új technológiák kifejlesztésében...

Egyik drámájához írott utószavában Montherlant maga is elismeri az életművén végighúzódó kettősséget. Vallásos (sőt janzenista) és profán vonulatról beszél, lényegében a reneszánsz életöröm és a corneille-i nagyság ellentéte ez.

Az osztrák csapatok Asszonyfalva felé hátrálnak, Bem Kiskapusig üldözi a császáriakat. Az első nap győzelemmel végződik. Másnap a tüzérség csap össze, az osztrák kilövi Bem hat ágyúját, egy lőszerkocsi a levegőbe repül, estére Bemnek menekülnie kell Segesvár felé.

Meggyőződésünk, hogy a „népszolgálatot” nem lehet, nem szabad egy bizonyos kifejezésmódhoz kapcsolni, a hetvenes években az irodalom demokratizmusát, a közérthetőséget megengedhetetlen a népdal vagy a XIX. századi realisták szellemében kanonizálni.

Ha nem tudtam volna, hogy Párizsban vagyok, 1972- ben, azt hihettem volna, hogy visszarepültem az időben vagy negyven évvel, és Kolozsvárt járok, a régi Fellegvár alján... Az egyik omladozó házacskából roncsos hajú, boszorkány-külsejű öregasszony nézett rám gyanakodva...

A román esszének nagyok a hagyományai, csúcsait Odobescu, Lucian Blaga, George Calinescu és Tudor Vianu munkássága jelöli. Balota maga programszerűen esszéista; első könyvének bevezető írása: Védőbeszéd az esszé önállósága mellett.

Ebből az önéletrajzi visszaemlékezésből sokat megtudhatunk a szerzőről, illetve az ő szent, nagy ügyéről, de csak keveset – kevés lényegeset, újat – arról a korszakról, amelyben élt, azokról az alakító viszonyokról, amelyek egyéniségét formálták.