A HÉT50

Biztosan tudom, hogy egy osztálytársammal voltam, azt viszont már nem, hogy melyikkel. És, hogy rejtekhelyünkön távolról sem klórmész-szag volt (sőt) – ez is vitathatatlan filmtörténeti tény.

Varga Vilmos másfajta adósságot is törleszt: a vers- és irodalomkedvelő publikum ritkán jut hazai pódiumról közvetlenül és színvonalasan hozzá szóló, az egyetemes irodalom értékeit, nagy pillanatait tolmácsoló produkciókhoz.

„Csupa tökfilkót ábrázolni, ebben nem találok semmi érdekeset... Darabjaimban azért vannak vallomások, mert a darabok emberekről szólnak, s a gondolkodás, a hit és a filozofálás bizonyos mértékig hozzátartozik az emberi természethez.”

A „szabadúszó” grafikus bizonyos határokon belül, azaz a hajlamai, képességei, hajlandósága maximális határain belül természetesen azt a feladatot is elvállalja, amelyet nem a lelkére szabtak...

A vámtiszt kénytelen elkobozni az almákat. Hiábavaló minden tiltakozás, ez az előírás, a sziget fölötte kényes saját gyümölcsállományára és ilyen intézkedést hozott, hogy elhárítsa az esetleges gyümölcsbetegségek elterjedését.

„Bölcsessége” tulajdonképpen nem álszakáll, sokkal inkább arról van szó, hogy nem tudja és nem is akarja letagadni az egykori képzett filozófust. Saszet versben fogalmazott kérdései sosem a lírikus világra csodálkozásából fakadnak, ő mindig tudatosan kérdez

„Aki viharosan szeret, gyűlöl, sóvárog, undorodik: ez az élő. Aki nyugodtan viseli az összefüggőt: ez a létező.” Az élő és a létező között ebben az összefüggésben érzelmi és tudati különbség is van.

De a kép szálai, a fabulatori hang s a sorokat görgető elemi energia majd mindig más-más irányba futnak, széthajtanak, jelezve mű és tehetség fájdalmas szétválásait. Persze, hozzátartozik ehhez még valami...

Az öreg ház előtt fénykép is készült ezen a napon. A hatvanéves író, aki félreértések elkerülése végett nevével is nyomatékosba hovatartozását, pionírnyakkendős gyerekek között áll meghatódottan az öreg ház küszöbén. Szemüvege mögül a túloldalon tavaszi moccanásra készülődő dombok felé villan tekintete.

... végül is megérkeztünk hát Velencébe, ahová annyira szégyellettem érkezni, hiába védekeztem ellene, foglyul ejtett, és itt a Téren lesújt, megsemmisít a szépsége; s valljuk be: ez a látvány elnémította nagyszájú nonkonformizmusomat, Velence zsebre vágott; úgy állok itt és bámulok, mint egy kisgyermek a mesében ...