A HÉT50

A siker előtt azonban maga Bach is kissé hitetlenül áll, noha derűsen néz a jövő elé: „Úgy vélem, hogy 1975 áprilisáig a Földet két láb magasságban a JLS példányai fogják borítani.” És nem nézi tétlenül a sikert.

– Eljegyzés volt-e a Róza néni idejében? Hogy kérték meg? – Hát sehogy! Hova gondol? Az uram testvérével eljött volt, s apámékkal megbeszélték a lakodalmat. Ennyi volt az egész.

Az Athénée Palace szálló egyik csendes udvari szobájába költöztettek vendéglátóim, ahonnan éppen a német csere-pincérlányok öltözőjébe láttam. Így Bukarest már az első este kellemes kis borzongásokkal lepett meg. És mindjárt meg is tanított arra, hogy az antik romoknál sokkal érdekesebb a zajló és változó élet.

A válaszok földrajzilag, nemzedékileg, társadalmilag változatos közegből érkeztek. Néhány szabályosság azonban jól körvonalazódott. A válaszok közel háromötöd részét nagyvárosokból küldték: elsősorban Kolozsvárról és Marosvásárhelyről...

Lehet, hogy Csehi egy-egy íróról, jelenségről vagy kérdéskörről túl keveset vagy éppen túl sokat beszél (ami végső tokon minőségileg ugyanaz). Az azonban bizonyos, hogy a lényegeset, a fontosat, a társadalmi érvényűt, a hozzánk szóló tanulságot sohasem felejti el megfogalmazni.

Egy budapesti könyvnapon megismerkedett Babitscsal, aki megkérdezte tőle, hol tanult meg ilyen kitűnően magyarul. Sbârcea ezt a vallomást küldte válaszul Babitsnak, lírai és megható történetét annak, miért és hogyan tanulta meg nyelvünket...

Évek folyamán sok száz előadást tartottam falusi kultúrotthonokban, népi egyetemen, üzemekben, több tudománynépszerűsítő cikket írtam napilapoknak, néhány előadásom elhangzott a rádióban. A Hét a legigényesebb lap, melynek hasábjain tudománynépszerűsítéssel megpróbálkoztam.

A. M. marosvásárhelyi hazánkfia, aki az itteni szájsebészeti Klinikán végez kutatómunkát egy évig, s leutazott hétvégére St. Louisba (900 kilométer délkeleti irányban), hogy találkozzék egy kollégájával, azt meséli, lelkére kötötték, ha belép egy üzletbe, nehogy véletlenül is hirtelen rántsa ki kezét kabátzsebéből, mert pisztolyt rántó rablót sejtvén benne, a személyzet azonnal ráveti magát…

Meglepett a finnek nagy vendégszeretete, annál is inkább, mert az otthoniak azt mondták, hogy a finnek nem nagyon barátságosak az idegenekkel. Számomra minden újszerű volt: a sajtleves például (olyan, mint a zsendice), amelyet nem az étkezés elején, hanem a végén szolgálnak fel.

Ez a nemes, és sokszor apáról fiúra szálló foglalkozás, amely a legtöbbször az emberséghez méltó értelmet és a haladást szolgálta, a mi rendünkben vált igazán megbecsült, s tisztelettel övezett hivatássá.