A HÉT50

Lászlóffy Aladár tért és időt a líra koordinátarendszerébe helyező köszöntőjében azt vetette fel: mi ő ma bennünk? mi lenne, ha Petőfire ébrednénk? „mintha rövid hadiszolgálatra behívták volna a szabadság őrnagyát.”

Különösen indokolttá teszi erre emlékeztetnünk az a tény, hogy állandó olvasótáborunk alakulása még folyamatban van, és a hazai sajtó gyakorlatában, a mienkhez hasonló esetekben, az a jellemző, hogy az olvasók döntő többsége előfizető.

„A népeket békítő szóértésbe mi régóta Petőfit delegáltuk. Ő változatlanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem éppoly lángolóan, vére hullásáig hitt minden nép ügyében is."

A szoboravatást megelőzően 1935. szeptember 19-én a nagyváradi Szabadságban Tabéry Géza cikket közöl, amelyben vallomásosan fejti ki a maga Ady-eszményének korszerű jelentését: „Ady megmaradt tengelynek az idő forgásában"...

Nagy-nagy költői nyelvi teljesítménye után alighogy felvillant, utolsót is lobbant e rendkívüli lélek, de úgy, hogy – a Kriterion Könyvkiadó jóvoltából közzétett – fordításával halhatatlanságot biztosított magának a Kalevalát sok-sok nyelven tolmácsolók tekintélyes sorában.

SOHA még nem olvastam életemben annyit az elidegenedésről, mint ez alatt a három hónap alatt itt Amerikában, de nem filozófusok vagy társadalomtudósok könyveiben, hanem a lapokban, még a legeldugottabb kisvárosi újság vezércikkeiben, még a választási beszédekben is.

A mentési akció becsületesebb formája a középajtai példa. Itt Tompa László – aki maga is tehetséges faragó – a pusztulásra ítélt kopjafákat impregnálta, és a templom cintermébe vitte át megőrzés céljából. Mi több, ennél egy lépéssel továbbment, az ősi motívumokat lerajzolta, és a templomot övező kerítéssasokon új köntösben láthatjuk viszont őket.

Tudtad hát, hogy latba esik az őszinteséged, ahogyan ez az ember figyelmesen rádpillant, s ahogyan sebesen jegyezget, és ahogyan egyszer, kétszer bólingat: mondja csak, mondja, amit gondol, félelem nélkül mondja…

Nekrológjában el kell ismerni úttörő szerepét a modern eszközöket nagy szakmai tudással érvényesítő képesriport megteremtésében. Riporterei néha saját életük és mások életének a kockáztatásától sem riadtak vissza, hogy elsőként közölhessék a szenzációs eseményről készült bravúros fényképet.

Szórványos esetekben előfordult, hogy orvosok az egyetemi diploma elnyerése után második szakként pszichológiát hallgattak. Ez a képzés egyéni szempontból indokolt lehetett, de semmiképpen sem oldhatja meg intézményesen a kérdést.