A HÉT50

Mint egyetlen valamirevaló író, Heltai sem fordított szolgaian; átdolgozta forrásait, vagyis „alkalmazta” a megismert új gondolatokat. S éppen ebben van eredetisége nemcsak Heltainak, de valamennyi kelet-európai irodalomnak.

Sok az utalás az erdélyiekkel, Báthori Zsigmonddal közösen folytatott törökellenes harcokra. A történelmi kútfők között gyakran szerepelnek Istvánffy Miklós és Bethlen Farkas latin nyelvű munkái, az erdélyi táj költői leírása...

A fikció eltűnésével eltűnik a „quod erat demonstrandum“-kicsengés is: a hangsúly magára a fájdalmasan felsejlő emlékre esik, és nem a benne rejlő tanulságra. Pontosabban: az emlék, a felidézett szituáció, a művészi megmunkálás révén jelentőséggel telítődik.

Ez szó szerint így jelent meg egyik kiadónk (nyomtatott és könyvalakban közölt) tervében: „Mikszáth Kálmán esete Tóth Marival“. Ami régi félreértést oszlatott el és végre-valahára tisztára mosta szemünkben az alaptalanul gyanúsított Noszty-fiút.

A líceumisták körében az olvasmányok mennyiségét illetően is differenciálódás megy végbe; a nagyvárosi osztályokban kis növekedést, a kisvárosiakban csökkenést tapasztaltunk az általános iskolai átlaghoz képest.

A rettenetes körforgásnak a fókuszában (amikor csak a műkedvelők voltak nyugodtak, s a legpróbáltabb művészek is úgy izgultak, mint soha színrelépés előtt), mondom, ott ült a számtalan mikrofon között, a főfő mikrofon előtt a szerencsétlen (mert mit írjak mást?) rendező.

Mindössze harmincöt éves volt. Radnóti Miklós, miként Fábry Zoltán a költőről írott esszéjében nevezte, a költészet vértanúja volt. Mártírsorsa beteljesülésének utolsó stációit kísérelte meg – ismert és eddig ismeretlen dokumentumok alapján – újból bejárni szabálytalan riportunk.

De mindez csak irodalom, mert a mi bolygónkon (itt a Földön) még milliárd és milliárd évekig van értelmes dolgunk: szabadság, egészség – és ki tudná megmondani, mi mindenre van még szüksége minden embertársunknak! Mekkora tudományos, fantasztikus föladat.

Az oroszlán egyáltalán nem nagylelkű, hanem egyszerűen buta. Amikor üldözőbe veszi a zsákmányt, csekély szellemi képességét a döntő ugrásra kell összpontosítania. Ha elvéti az ugrást, annyira megzavarodik, hogy teljesen elfelejti, mit is akart tulajdonképpen. Ezalatt a gazella persze elinal.