A HÉT50

A meggyötört és sokat szenvedett emberekkel való együttérzés Bálint Tibor írói magatartásának egyik alapvető erkölcsi vonása. Múltakra emlékező öregei végigjárták az élet tekervényes útjait, szerettek és féltek, örültek és csalódtak éppen eleget, s közvetlen közelségből néznek szembe az elmúlással...

Előérzete azt súgta, ez lesz utolsó útja, mégis hajóra szállt. E mindennel kacérkodó, csömöröktől menekülő, de mindent a csömörig túlhajszoló lordnak egyetlen kitartó szenvedélye maradt: a szabadság.

Ami könnyebb lenne, megelégedhetnénk azzal, hogy az antropológus szenvtelenségével leltárba vegyük egy közösség tudatának totemisztikus kategóriáit. Azt a gyermeteg és zavaros etikát, amely szerint a személyiség megvalósításának legkézzelfoghatóbb módja az ellenséggel való leszámolás.

Ami az expresszionizmus ideológiai irányzatosságát illeti, ma már aligha mellőzhető a legújabb kutatások egybehangzó megállapítása: az expresszionizmusnak Délkelet-Európában kimondottan forradalmi szerepe volt, és rendszerint kapcsolatban állt a munkásmozgalommal.

A gimnáziumi padból Belgrádba érkezve, az egyetemre, megismerkedtem a két háború közti főváros elesettjeinek nyomorúságos sorsával. Köztük voltak az albán hordárok, cipőtisztítók, favágók és más alkalmi munkások ezrei.

Ma már kitől kérheti számon a városfalak közt fehéredett ember az őstulkot, a kék lóantilopot, a quaggát, a huszonöt év alatt kiirtott Steller-tehenet, a dodo-galambot, a berber oroszlánt, a déli medvefókát? És ki menti meg a kétszázharminc pusztuló emlőst?...

A küldött remek diósbélest és szarvacskákat szíves rendelkezéséhez képest átadtuk két ifjú munkatársunknak, kik mohón fogyasztották el, és lelkesedéssel vállalkoztak a kritika feladatára. A két ifjú munkatárs poéta egyúttal.

Kodálynál tett látogatásommal lezárultak zeneszerzői pályám iskolaévei. Minden új művel vizsgázom azóta is, és minden szakértőnél szigorúbb bíráló, a hallgatóközönség előtt.

Hervay verseinek szerkezeti, érzelmi alakulására más, világirodalmi példákat és okos idézeteket is felhozhattam volna. De éppen Hervay a bizonyság rá, hogy nem feltétlenül az az okos, aki filozófiai terminusokban beszél, megteszik azt a hétköznapi szavak is.

A halálosan beteg Neruda még teljesen eszméleténél volt, amikor a rádióból értesült Allende haláláról. „Ez a hír megsemmisítőleg hatott rá – írja Matilde Urrutia-Neruda. – Ez ölte meg, igen ez a hír ölte meg.”