A HÉT50

A kort magát, Németh G. Béla „türelmetlen és késlekedő félszázadnak“ nevezte. Türelmetlenül igyekezett ez a kor modernné válni, de késlekedett gyökeresen szakítani egy hagyományos, patriarkális életformával, világszemlélettel. A XIX. század utolsó négy-öt évtizedére gondolunk.

"Szeretném, ha ez az emberfajta sem pusztulna ki a romániai magyar kultúrából. Legyenek továbbra is olyanok, akik el tudnak olvasni egy latin szöveget, horribile dictu egy görög szöveget, és azt le is tudják fordítani."

Közben az Erdélyi Helikon részletet közöl a Zöld árvízből, és a Céh is elfogadja az új kéziratot, Balázs Ferenc legkevésbé kiérlelt, de kétségtelenül szépirodalmi köntösben jelentkező utolsó munkáját. A helikoni folyóirat végre megnyílik előtte búcsúverseinek közlése céljából...

Könyvek, sőt a könyvekről szóló értesülések is nehezen teszik meg az utat Göttinga és Marosvásárhely között, de talán a bor körüli pepecselés mégsem annyira az állapotokról, mint inkább a levélíró lelkivilágáról árulkodik.

Szenvedélye volt nagyobb, mint tudása, ahogy az a költőhöz illik is. De Engelset másfelé vezette útja, el a költészettől a tudományig, s a tudománnyal birtokában a forradalomig. Hanem hűségét a néphez, forradalmi elkötelezettségét már a Rienziben is megvallotta.

Nagy feltűnést keltett Prágában egy fiatal orvosprofesszor, Johannes Jesseny a Jessen, aki a theatrum anatomikumban – elsőként – hullaboncolás kíséretében adta elő az anatómiát. 1566-ban született Boroszlón és korának jeles orvostudósa és természetbúvára volt.

Különösen érdekes a könyvnek A műanyagok földön és égen című része, amelyben a szerző – amennyiben a terjedelem megengedi – a műanyagok felhasználását ismerteti. Mindazt, amit a tudomány, a technika, főleg az űrrepülés és az orvostudomány, valamint a könnyűipar a műanyagoknak köszönhet.

A folyót néztem, partjain annyi évszázada, évezrede élünk, hogy szinte elcsodálkoztam, mit akarhat tőlünk, hiszen nem bántottuk, hidakat röpítettünk át habjai fölött, erőművekkel kölcsönkértük erejét, hogy nemes fényt hintsünk szét a partjain, ahol bizony sokszor sűrű sötétben éltünk.

„Arra, hogy esetleg meg is halhatnék, mint tüdőbeteg, természetesen sohasem gondolok… Minden jó, ha a vége jó” – ezzel a magára erőltetett derűlátással végződik A rög alatt. Molter Károly elragadtatásában „transzilván naiv eposznak” nevezte.

A mártírium pedig mindig megindító, annyira az, hogy a lélek nehezen lábal ki érzelmi megrendüléséből. A bitófán szél-lóbálta tetemek képe fékezi az értelmet, amely mérlegelni szeretné az áldozat értelmét, vallatóra fogni a történelmet, megkérdezvén tőle: miről is tanúskodik a vértanú?