A HÉT50

A HÉT kérdéseire válaszol Szávai Géza – Olvasóink felfigyeltek arra, hogy egy idő óta imponáló rendszerességgel jelentkezel kritikákkal hasábjainkon. Márpedig köztudott, hogy irodalmunkban kevés a kritikus. Azt is észrevették, hogy…

„A szinesztézia nem más, mint különböző érzékterületekről való szemantikailag összeférhetetlen nyelvi elemek szintaktikai kapcsolata” – olvashatjuk a jelenség felismerését és funkcionális érdekű jellemzését egyaránt megkönnyítő meghatározást.

Szükség van-e még a szépirodalom vagy az írásművészet tanúságtételére is? Ha eleddig minden korkérdéssel megbirkózott az irodalom, csak e századvég ne verne művekké váló visszhangot?

Tudományos munkája mellett aktívan politizált; rendkívül érdekli a művelődéspolitika. Harmonikusan egyesíti a tudóst a népművelővel: tudományos ismeretterjesztő előadásait, művelődéspolitikai beszámolóit tízezrek hallgatták nagy érdeklődéssel.

Moszkva egyik új negyedébe költözött éppen másik lakásba. Kedves kísérőnkön kívül ezért jött velünk Vinokurov is – másként nem bukkantunk volna rá a sok egyforma épület között, amint az manapság mindenütt a világon gyakran megesik.

Krimit szimatolok. A fiút kitették túlnan , s tán nem is dolgozik, csak a szüleit hintáztatja? S közben valahol – De hol? És honnan veszi a pénzt félhavonta? Az anyjának becsülettel elszámol… Bandába keveredett? Jó volna elkapni a „tettest“.

Éppen tegnap olvastam ugyanis, hogy új csillagot fedeztek fel a Sagita csillagképben. A tudományos esemény hőse egy japán könyvtáros, műkedvelő csillagász. Természetesen nem szerepel semmiféle, a tudósokat nyilvántartó jegyzéken, ő és sokan mások csak úgy mellékesen zseniálisak

Mint egyetlen valamirevaló író, Heltai sem fordított szolgaian; átdolgozta forrásait, vagyis „alkalmazta” a megismert új gondolatokat. S éppen ebben van eredetisége nemcsak Heltainak, de valamennyi kelet-európai irodalomnak.

Sok az utalás az erdélyiekkel, Báthori Zsigmonddal közösen folytatott törökellenes harcokra. A történelmi kútfők között gyakran szerepelnek Istvánffy Miklós és Bethlen Farkas latin nyelvű munkái, az erdélyi táj költői leírása...

A fikció eltűnésével eltűnik a „quod erat demonstrandum“-kicsengés is: a hangsúly magára a fájdalmasan felsejlő emlékre esik, és nem a benne rejlő tanulságra. Pontosabban: az emlék, a felidézett szituáció, a művészi megmunkálás révén jelentőséggel telítődik.