A HÉT50

Balla Zsófia kötetbe gyűjtött verseiben kétségtelenül a mondanivaló a fontos. A közlés legyőzhetetlen szándéka kényszeríti a költőt a benne kavargó eszmék, indulatok és érzések tudomásunkra-hozatalára.

A szatíra ugyanis mindenekelőtt elkötelezett, szenvedélyesen közügyi, politikus ábrázolási mód, amelynek a maga eszményeiért kell síkra szállnia, elítélve mindent, ami a haladás, az emberség ellensége.

Személy szerint az úgynevezett népfront-korszakhoz kapcsolódom, ha tetszik, akár biográfiailag is. 1937–1938-ban váltam magam is tudniillik a lap munkatársává. Elsősorban persze eszmei természetűek azok a szálak, amelyek a Korunknak ehhez a korszakához fűznek.

Ott volt Benedek Elek turnézói között. A mesemondó akkori szent öreg fiatalokat vett maga köré (ezek voltak az ő „fiai”), s elindult körútra az országban. A trupp a korán elhalt írótárs, Sipos Domokos özvegye és árvája számára olvasta, szavalta, énekelte össze a megélhetést.

Már ebben a számunkban meghirdetjük A Hét tudományos közírási pályázatát, és fórumaink messzemenő megértésével, támogatásával megvan a remény arra is, hogy már 1972-ben útjára bocsáthassuk A Hét tudományos ismeretterjesztő mellékletét.

Méliusz gondolatrendszeréből a felsoroltak egyetlen eleme sem mozdítható ki anélkül, hogy az egész építmény össze ne omolna. Romániai magyar létünk a világ és Európa összefüggésrendszerében nyer értelmet számára.

Ilyen helyzetben, az ország felelős tényezőivel teljes egyetértésben, a király úgy véli, hogy „a monarchia intézménye többé már nem felel meg államéletünk jelenlegi feltételeinek, s komoly akadályként áll Románia fejlődésének útjában”. Ily módon a román nép kivívta a szabadságot, hogy új államformát teremtsen magának, a Népköztársaságot.

Úgy érezzük: zenei életünknek ez a gondja az új nemzetiségi kiadóban megértő gazdára talált, olyan patrónusra, aki állhatatosabb ügyszeretettel viszonyul ehhez a problémához, mint intézménytársai, s jobban ismeri szükségleteinket, igényeinket, lehetőségeinket is.