A HÉT50

Az atombombára és a holdraszállásra szánt hatalmas befektetés a társadalom számára nem bizonyult kifizetődőnek. A visszahatás, amelyet drámai módon éppen az Apollo váltott ki: átállás gyakorlatibb célú kutatásokra. A fordulat világhullámként jelentkezett.

Az erőteljes modorú íróknak megvan az a végzetük, hogy az ember róluk szólva önkéntelenül átveszi modorosságukat, azaz, közkeletű pontatlansággal élve: a „stílusukat”. Ám miért volna ez végzetes például Sigmond Istvánra nézve?

„Nem adok fel semmit. De ha senki se veszi komolyan, én komolyan veszem a Marosvásárhelyi Találkozót. Komolyan kell vennem. S az tán: a lap romániaiságát mind erőteljesebben kifejezésre akarom juttatni. Ez a lap egyre kizárólagosabb bázisa. S végül is: nő a nemzedék, amelyik bekapcsolható.”

Epigonjai máiglan ott verselnek a fűzfapoéták névtelen seregében. Hát nem furcsa, hogy irálya mindmáig kísértő? No de nem epigonjai bizonyítják múlhatatlan időszerűségét, hanem egy századév költői, akik – mint gyermek a szüleitől – tőle tanultak meg beszélni.

Jaj, az Béla bácsi lesz. De nem tisztviselő, ő a mi felelős szerkesztőnk. Azazhogy: a megfigyelés jó, kolléga úr, mert munkáját tekintve valóban inkább tisztviselő. A funkciója azonban a felelős szerkesztőé, mert őt citálja be az ügyészség elsőnek sajtóperek esetén.

Laikus körökben gyakran hall a matematikus ilyen kérdéseket: mivel is foglalkoztok? Általában a matematikát nem a tárgya, hanem az elvonatkoztatás mértéke és a logikus dedukció jellemzi.

Kétségtelenül káros teljesen kulcsra zárni az ajtót, és ugyanakkor veszélyes teljesen tárva-nyitva hagyni, de azok, akik fel akarják tárni és uralmuk alá akarják hajtani a természet titkait, mentesek e szélsőségektől.

Arról van szó elsősorban, hogy a romániaiság nem azért meghatározó igény a Romániában élő író számára, mert az itt él, hanem azért, ami ebből szervesen következik: hogy a Romániában élő író természetesen a romániai valóságot ismeri igazán, azt a közönséget és azt az olvasót, akinek és akiről ír.