A HÉT50

Köztiszteletnek örvendő írókollégám mesélte az alábbi történetet: este érkezett egy távoli faluba, s bekopogott régi kedves ismerőséhez, akinél már nagy társasági hangulat volt. Épp egy ifjú értelmiségi vendég szónokolt...

A pavlovi elmélet egyik előfutára volt a szintén Kolozsvárt tanító Lechner Károly (1850–1922), aki vallotta, hogy „az agyvelő és az idegrendszer szintjén lepergő… reflexfolyamatok szülik a lélek jelenségeit”.

A kijelentéstől a felhasználásig vezető utat azonban nem mindig járták végig. Ez nem csak az ő hibájuk: a pszichológia nem erőszakolhatja rá magát a nyelvtudományra – elébe kell mennie.

Pound nem csupán jelentős, sőt nagy költő, kiváló kritikus és figyelemre méltó prózaíró, hanem fáradhatatlan irodalomszervező, új tehetségek fölfedezője és pártfogolója volt. Hatása éppen ezért tág körökben gyűrűzött szerte...

„Mi baj, őrnagy?” – Lengyel a tisztet és nem a költőt látta benne. „Potomság” – ezt így csak Petőfi mondhatta. Az utolsó valóban petőfis szólás, amit tőle feljegyeztek.

Úgy látszik, az ipari kémkedés már a mesterséges holdakra is kiterjedt. Az évtizedes fejlesztési program által tökéletesített holdacska berendezése nyilván nem érdektelen. Vagy egy űrkutatásban és rádiótechnikában laikus, de annál szenvedélyesebb „gyűjtő” lenne a tettes?

Mindenkinek legyen legalább egy kedvenc könyve. Amelyik nem elandalítja, szórakoztatja, hanem ellenkezőleg, nem hagyja nyugton. Kényszeríti, hogy újra és újra szembenézzen önmagával és lehetőségeivel, hogy értelmesnek, tehát bonyolultnak, ellentmondásosnak lássa a világot.

Mi legyen az álláspontom az új költőnemzedék, a „rejtvényszerű” versek íróival kapcsolatban? Hiszek bennük! Hiszem, hogy az idő parancsát követik, még akkor is, ha számomra már nincs mondanivalójuk; ha búcsút is mondanak a trópusoknak...

A századvégi Kolozsvár szellemi életének keresztmetszetéből szétágazó szálakat követve, ha sokszor – talán részlet-voltából kifolyólag – nem is megy végig, a monográfia szerzőjének sikerült elfogni és közvetíteni egy kor hangját abban a vidéki városban, mely ma a romániai művelődés egyik központja.

A formai kísérletezés emberi háttere éppen az, hogy a hideg, tudományos keretek közül kilépjen, s a humánum új, még ismeretlen érzéseit szólaltassa meg bennünk.