Fodor Gábor közösségimédia-bejegyzésében amellett érvel, hogy az, ami jelenleg Magyarországon folyik, nem rendszerváltás, az elmúlt tizenhat évben ugyanis pont ugyanúgy demokrácia uralkodott, mint az azt megelőző két évtized folyamán. Fodor szerint rendszerváltás 1988 és 1990 közt zajlott hazánkban, amikor az itt élők diktatórikus elnyomásból demokratikus jogállamiságba, tervutasításos gazdaságból piacgazdaságba, idegen katonai megszállás alól a nemzeti szuverenitás érvényesülésébe léptek át. Egy állam berendezkedésének nem ennek megfelelő változását Fodor Gábor nem hajlandó rendszerváltásnak, legfeljebb kormányváltásnak tekinteni. Nos, finoman szólva nem értek egyet: amire a választók ez év áprilisában felhatalmazást adtak, az éppúgy rendszerváltás, mint amilyen az 1988 és 1990 közti volt, persze ezúttal talán hatalomátmentés, olajszőkítés meg egy újabb privatizációs hullám csapásai nélkül. Hogy aztán ebből a remélt rendszerváltásból mi valósul meg, azt majd az idő eldönti, de a választói elvárás nyilvánvalóan ez.
Felvilágosítást kérek Fodor Gábortól: ha 2010-től az addigi rendszer folytatódott, akkor miért látta el ezt a fordulatot régi harcostársa, Orbán Viktor a „fülkeforradalom” nevezékével? A forradalom definíciója szerint a fennálló társadalmi rendszer megdöntését és gyökeres átalakítását jelenti. Ha Magyarországon 2010 után nem változott a rendszer, akkor miért alkotta az új berendezkedésre vonatkozóan Orbán a „nemzeti együttműködés rendszere” kifejezést? Miért nevezte el rendszernek azt, ami mindössze kormányzás volt? Vagy a magyarok inkább ne Orbán Viktornak és ne a szemüknek, hanem Fodor Gábornak higgyenek? Miért vonja kétségbe Fodor azt, amire Orbán annyira büszke volt, hogy ország-világ előtt hencegett vele?
Jelzem Fodor Gábornak, hogy az Orbán-rendszer nem demokrácia volt, ugyanakkor nem is diktatúra – hanem e kettőből gyúrt hibrid berendezkedés: a gazdaság erőforrásait kisajátító és hűbérként kiosztó, az országban zajló közgondolkodás szabályozására törekvő, állami propaganda és keleti despotizmusok által támogatott, kétharmados jogi védősáncokkal körbekerített, nevezékében is szabadságellenes, latinosan illiberális önkényuralom. Orbán Viktor rendszere azért nem volt demokrácia, mert hatalmának mértékére vonatkozó ambíciói a puszta kormányzás jogát messze meghaladták, és azért nem lett diktatúra, mert az Európai Unió tagállamaként Magyarországon a hatalomkoncentrációnak legfeljebb ez a foka volt megvalósítható, az államszövetségben maradás pedig a fejlesztésre szánt uniós források lehívásának nyilvánvaló feltétele volt, amelyekről Orbán és rendszere soha nem mondott volna le. 2010 és 2026 között kétféle ügye volt Magyarországnak: az egyik, amelyik érdekelte Orbán Viktort, az ilyenekről személyesen döntött; és a másik, amelyik nem érdekelte, az ilyenekről pedig az döntött, akire rámutatott – ugyan mi az önkényuralom, ha ez nem az? Orbán hatalmának megszilárdítása érdekében végzetes csapást mért a fékek és ellensúlyok addig is gyengén működő rendszerére, vazallusaival egytől egyig megszállta a közintézményeket, a hatalmi ágakat pedig annyira átjárhatóan nyitotta egymásba, mintha báltermek lettek volna. Az illiberális rezsimet Zárug Péter Farkas és Török Gábor nem véletlenül keresztelte el abszolút köztársaságnak, abban ugyanis XIV. Lajos abszolút monarchiájához foghatóan Orbán Viktor maga volt az államiság. Nemcsak olajat és gázt importált Moszkvától, hanem uralmi szisztémát és kommunikációs módszertant is. Képviseleti demokráciákban nem ülteti át az uralmon lévő párt az általa diktált nyilvánosságba az orosz birodalmi propagandát – nehéz elhinni, hogy Fodor Gábor erről nem értesült.
A magyar társadalomnak épp azért kellett megbíznia a Tisza Pártot a rendszerváltással, mert Orbán Viktor tizenhat éves rendszerében nem a jog és a teljesítmény, hanem hűséges szolgálat meg az azért járó adomány érvénye teljesült. Orbán formálisan ugyan kormányfő volt, ezt a szerepet azonban a gyakorlatban kancelláriaminiszterére, előbb Lázár Jánosra, később Gulyás Gergelyre hagyta, miközben Magyarországot nem miniszterelnökként, hanem legfőbb hűbérúrként, az oligarchák és az intézményvezetők teljhatalmú gazdájaként uralta. Azért adtak a magyarok áprilisban felhatalmazást a rendszerváltásra, mert Orbán rendszere nem polgári, hanem hűbéri volt, amelynek a „nemzeti tőkés osztály” nevével illetett kiváltságos csoport volt a nemessége, a stadionok a végvárai, az első osztályú labdarúgó-bajnokság pedig a lovagi tornája, amelyet évről évre az új arisztokrácia csúcsán álló Csányi Sándor írt ki, és amelyen eldőlt, hogy a következő évben melyik főnemes utazhat világszerte az uralkodó küldöttségével nemzetközi üzleti szerződések reményében. A vármegyék és a főispánok fogalmai többek voltak a tradíció tiszteleténél: a feudális szellem feltámasztásának szándékát fejezték ki.
Felhívom Fodor Gábor figyelmét Trombitás Kristóf orbánista megmondónak a „Francia forradalom: a rombolás és bomlás kezdete” című írására, amely az illiberális rezsim Mandiner nevezetű felületén jelent meg 2019 júliusában, s amelyben a szerző a hűbéri államrend mellett tesz hitet, meggyőződését pedig annyira komolyan veszi, hogy írásának bevezetőjében, egyéb cikkeinek margóján és közösségimédia-felületén saját mottójaként Julius Evola tradicionalista filozófus mondását idézi. „Alapelveim mindössze azok, amelyeket a francia forradalom előtt minden előkelő józannak és normálisnak gondolt.” Nos, ha az Orbán-rendszer valóban polgári demokrácia volt, ugyan miként lehetett ez a Trombitás Kristóf nem pusztán fideszes, hanem egyenesen a Megafon tartalomgyártója? Hogy szolgálhatta ilyen fanatikusan azt az uralmat, amelyben ennyire nem ismert rá a világnézetére? Nem titok, hogy Trombitás hitvallása nagyon távol áll az enyémtől, de mindketten az illiberális rezsimben éltünk, és a tapasztalatunk egyaránt az Orbán-rendszer feudális természetét igazolta. Vajon Trombitás Kristóf és én pontosan ugyanúgy értjük félre az az elmúlt tizenhat évet, vagy Fodor Gábor tagadja le azt, ami mindkettőnk számára a Napnál világosabb?
A 2010-es fordulat, amelyet Orbán Viktor a „fülkeforradalom” hamis elnevezésével illetett, úgyszintén rendszerváltás, de valójában „fülke-ellenforradalom” volt: Orbán Viktor a harmadik Magyar Köztársaság finoman szólva is csak részlegesen teljesült polgári berendezkedése után tényleges polgári Magyarországot ígért az itt élőknek, amit azonban kaptak tőle, az a Kárpát-medencében évszázadokon át megrekedt feudalizmus legújabb restaurációja lett. Ha a „fülkeforradalom” nevezéke valóban ráillik egy társadalmi átalakulásra, akkor az kifejezetten az idén áprilisi fordulat – és sokkal inkább, mint az 1988 és 1990 közti rendszerváltás, amely a keleti blokk összeomlása nyomán a magyarság ölébe hullt. Ami előtt Fodor Gábor, mint tényleges rendszerváltás előtt tiszteleg, abban a magyarok legfeljebb egy-egy Gorenje hűtőláda beszerzésének erejéig vettek részt, az idén áprilisban tanúsított, nyolcvan százalékot közelítő részvétel ezzel szemben a politikai és társadalmi rendszer gyökeres átformálásának szándékáról tanúskodik.
Fodor Gábor azzal érvel álláspontja mellett, hogy a Fidesz, miután ellenzéke választást nyert, békésen átadta neki a hatalmat, márpedig „ilyesmi a diktatúrákban nem szokás”. Nos, a Kádár-rendszer az Orbán-rendszerrel ellentétben valóban diktatúra volt, de miután 1990-ben az ellenzék választást nyert, az egykori kommunisták épp ugyanennyire békésen átadták neki a hatalmat. Hogy is van ez? Tehát Fodor Gábor szerint a Kádár-rendszer mégsem volt diktatúra? Vagy csak arról van szó, hogy egy szalmabábbal óhajt viaskodni, és így igazolni azt a triviális tényt, hogy az Orbán-rendszer nem volt diktatúra, aztán ebből arra a hamis következtetésre jutni, hogy akkor nyilván demokrácia volt? Nem tudom elképzelni, hogy Fodor Gábor ne értette volna az illiberális rezsim mibenlétét, vagy hogy ne ismerné fel a zsarnokság és a népfelség közti átmenet árnyalatait. Hogy miért nem vesz tudomást ezekről, és miért kizárólag a despotizmus meg a népuralom közti változást hajlandó rendszerváltásnak tekinteni, arra magam is kíváncsi vagyok, mert nem hiszem, hogy ne volna képes értelmezni akár e fogalmakat, akár a Magyarországon zajló folyamatokat. Akárhogy is: Fodor Gábor jól láthatóan értetlenebbnek mutatkozik, mint ami róla feltételezhető – márpedig dörzsölt politikai veteránként bizonyára jól tudja, mit miért nem ért.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/34. számában jelent meg augusztus 19-én.